Amikor az Ószövetséget a feltámadás kérdése kapcsán a keresztyén teológia és hermeneutika összefüggésében vizsgáljuk, akkor ezt kétféle szempontból tehetjük. Egyrészt tudatában kell lennünk annak, hogy a keresztyénség és a zsidóság többsége számára magától értetődő volt, hogy az Ószövetség beszél az ember feltámadásáról, tehát a jelenség mint olyan létezik. Másrészt a keresztyén igehirdetés számára az Ószövetség az a forrás is volt, ahol nemcsak általában a feltámadás, hanem konkrétan a Krisztus feltámadása is meg van írva. Mindkét olvasat mai szemmel alapvető értelmezési problémákat vet fel. A teológus-lelkipásztor állandó kihívásként éli meg a történetkritikai exegézis és az óegyházi hagyomány iránti elköteleződés összekapcsolását. Lehet-e úgy magyarázni a bibliai szöveget, hogy teljes mértékben felelősséget vállalunk annak teológiai tudományosságáért anélkül, hogy feladnánk a korai egyház üzenetéhez való hűségünket?