Leselkedünk vagy lelkesedünk?

Játszódjunk el a gondolattal, hogy megírhatnák a cselekedeteinkről szóló könyvet. Vagy lektorálhatnánk azt, amit mások írnak rólunk. Nem húznánk ki belőle azt, ami rossz fényben tűntet fel minket és csak azt hagynánk meg benne, amivel dicsekedhetünk, aminek fényében megfürödhetünk? De, nagy valószínűséggel így tennénk. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv nem egy ilyen cenzúrázott könyv. Benne van az is, hogy milyenek voltak valójában az apostolok, a tanítványok, a Krisztust követő első keresztyének.

A húsvéti konceptusban, a gyülekezeteket üdvözlő levélben, ennek az alapigének az utolsó versével indítottunk útra. A gyülekezeteknek békessége volt, épültek és jártak az Úrnak félelmében és a Szentlélek vigasztalásában és sokasodtak. Alapigénk első része pedig a Pál apostol megtérése után kezdődő történésekhez vezet vissza.

Mi történt a pálfordulás után? Milyen érdekes, hogy ez a szavunk is, akárcsak a kenyértörés, az idők során rossz mellékzöngét kapott. Az, ami valamikor jót jelentett, hogy Krisztus megtörte a kenyeret és szétosztotta a tanítványoknak, az a tény, hogy Saulus megtért, és keresztyénné, Krisztust követővé lett, ma már mindkettő rosszat jelent a pálfordulás és a kenyértörés is.

A 90-es évek elején, amikor sokan, akik korábban kerülték a templomot és látványosan megtértek, akkor valaki, később visszatekintve erre az időszakra azt mondta, hogy a 90-es évek elején nagy volt a tolongás a damaszkuszi úton és azok az értelmiségiek, akik korábban üldözték az egyházat vagy távol maradtak, azok egyből presbiterek lettek.

Pedig ha figyelmesen elolvassuk ezt a részt, akkor rájövünk arra, hogy jóllehet Saul egy pillanat alatt megtért az őt ért istenélmény hatására, de eltelt egy idő, amíg Saulusból Paulus, Pál apostol lett.

Itt az Apostolok Cselekedeteiben néhány napról van szó, a Szentírás más helyéről következtethetünk arra, hogy Saul akár több napra, egyes írásmagyarázók szerint, akár 3 évre is elment az Arábiai sivatagba, ahol pótolta azt a három évet, ami a tanítványoknak megadatott Jézus mellett és elmélkedett korábbi életén és figyelmesen hallgatott az Úr szavára, aki látomásban jelent meg neki.

Érdekes az a párhuzam, ami végigvonul ezen az alapigén. Damaszkusz-Jeruzsálem, Ananiás-Barnabás, zsidók-tanítványok, életveszély-megmenekülés a testvéreknek köszönhetően. Mind a két helyen bizalmatlanul fogadták, mind a két helyen, akadt egy pártfogója, aki tanúskodott mellette, mind a két helyen a hittestvérek menekítették ki a halálos veszedelemből.

Mit tudott, vagy mit mondott ez a Saul, hogy ennyire támadták és ennyire szerették őt? Mit hirdetett, mit prédikált? Hogyan mondta a beszédét, hogy ilyen hatása volt? Szeretnénk mindezt eltanulni, ellesni tőle.
Egyszer egy dobos mesélte el, hogy őt az ő tanítómestere maga mellé állította és azt mondta, a dobolást nem lehet kottából megtanulni, állj mellettem és lesd el, lopd el azt, amit én tudok. Álljunk most mi is egy kicsit így Pál apostol mellé és lessük el tőle azt, amit ő tudott.

1. Saul tanúságtétele Krisztus-központú volt. Bizonyította, hogy ő a Messiás. Logikusan bebizonyította, akárcsak egy matematikai tételt levezette az eseményekből és egyedüli eredményként ezt kapta, igen, Jézus az Isten Fia, Megváltó. Jézusról beszélt, nem magáról. Még amikor a megtéréséről is szólt, azt is inkább, úgy mondta el, hogy hogyan térítette őt meg Jézus a damaszkuszi úton. Tanulság számunkra is, hogy saját életünk eseményei beszédes képek, de nem uralhatják a bizonyságtételünket.

2. A Szentlélek erejével mondta, amit mondott. Felbátorodott, megerősödött. Hányszor volt az, hogy féltünk egy-egy szolgálat előtt és csodálatos módon, ahogy mondtuk a beszédet, mi magunk is erőre kaptunk és másokat is megerősítettünk. Ez az, ami ma is megerősíthet minket a szolgálatban, az evangélium hirdetésében.

3. A bátorság jellemezte. Nyíltan szólt. Nyíltan szólt Damaszkuszban, a zsinagógában, Jeruzsálemben, a nagytanács előtt, a tanítványok közösségében, a görögökkel vitatkozva. Nem a következményeket mérlegelte előbb, hanem bátran elmondta, amit az Úr rábízott.

4. Bizonyságtételének ára volt. Szenvedés, viszontagságos menekülés, utazás volt a jutalma és nem lehetett az sem könnyű, hogy néhány évet rostokolva a tárzuszi otthonban kellett kivárja a Barnabás hívó szavát, hogy immár Pál apostolként taníthasson és elindulhasson a missziói utakra.

Felületes szemlélő számára, aki csak leselkedik, de nem lát, úgy tűnhet, hogy ez a történet Pál apostol története. De nem. Az evangélium prédikálása nem egyszemélyes vállalkozás, nem „one man show”, hanem csapatmunka, amiben mindenkinek megvan a helye és a feladata.

Ananiás és Barnabás, akiket néven nevez a Szentírás, mindenképpen ennek az evangélium hirdető vállalkozásnak a fontos tagjai, de voltak mellettük névtelen segítők is. Ők voltak azok, akik a megfelelő időben odaálltak Saul mellé és tanúskodtak mellette. Megmentették ezzel az életét és segítették szolgálatát. Ki az, aki mellé nekünk kell így odaállnunk, egyfajta mentorként, pártfogóként. De feltehetjük úgy is a kérdést, hogy ki az, akiben megbízhatok? Aki ismeri korábbi énemet, gyötrődéseimet, hitemet, ismer még vak koromból, aki testvérként tekint reám? Fontos, nehogy elűzzük, elmarjuk, magunk mellől ezeket az embereket, akik ismernek minket, akik ismerik életünknek talán olyan időszakát is, amit szeretnénk elfelejteni.

Ha az evangélium hirdetésének szent ügyét látjuk magunk előtt és nem a magunk sikerét, akkor meglátjuk ezeket az embereket, testvéreket és atyafiakat, tanítványokat és mestereket, akiknek támogatását kérhetjük, és akiket támogatásunkról biztosíthatunk.

Saul és Barnabás, mindketten a diaszpórában, a szórványban nőttek fel, talán ezért is voltak rokon lelkek, találtak egymásra, egyik a tárzuszi, másik a ciprusi szórványban nőtt fel. Találkozásuk egy csodálatos, de nehézségektől nem mentes barátság kezdete volt. Ki a te Barnabásod és ki a te Saulod, akinek segíthetsz, hogy Pál apostol legyen?

Mindannyiunk feladata, hogy imádkozzunk a modern Saulokért és ne elégedjünk meg azzal, ha megtérnek emberek. Az igazi megtérés gyülekezeti tagságot eredményez. A megtértek és a gyülekezet is kell közeledjen egymáshoz. Nem elég az, ha a gyülekezet tárt karokkal várja a betérőket, el kell indulnunk a hazatérő tékozlófiúk felé, akárcsak az ő atyja.

Miután elmenekítik Sault Jeruzsálemből akkor olvashatjuk azt, hogy a gyülekezetnek tehát békessége volt. Hogy is van ez? Mitől van a békesség, hogy elment Saul, a hatóságok békében hagyták a gyülekezetet? A békében, a jólétben a gyülekezet elkényelmesedik. Inkább egy belső, lelki békére gondolok, arra, hogy jó úton haladunk, hogy Istenáldását érezzük életünkön.

Egy ideje reklámozzuk a Teológiát, a lelkészképzést iskolákban, gyülekezetekben. Diáktoborzó verbunkost járunk, és ha végignézitek ezeket a szórólapokat, ismertető füzeteket, powerpointos bemutatókat, mind arról szólnak, hogy milyen jó teológusdiáknak lenni, mert lehet tanulni, fejlődni, disznót is vágunk és még missziókba is járunk. De nem szól arról, hogy a lelkészi munka sokféle lemondással jár, szenvedéssel, megpróbáltatással. Hogy azzal fogsz szembesülni, hogy az a középiskolai osztálytársad, aki rólad másolt, aki neked köszönhetően ment át a vizsgákon, az nagyobb jólétben él, mint te. De nem is ez az igazi szenvedés, hanem az, amit Saul kell átéljen ahhoz, hogy Pál apostol legyen belőle. „Megmutatom, mennyit kell neki az én nevemért szenvedni.”

Ha szeretnénk azzal az erővel, bátorsággal szolgálni, amivel Pál apostol szolgált, bizonyságot tett, akkor nem elég az, ha megpróbáljuk ellesni tőle a technikát, a logikát, amit használt beszédei során, hiszen akkor csak olyan leselkedők maradunk, mint a damaszkuszi zsidók, akik irigykedünk rá, mert olyan nagyhatású szónok volt. Nem leselkednünk kell, hanem lelkesednünk. Ez a Pünkösd lehetősége, nemcsak egy évben egyszer, hanem minden alkalommal, amikor engedjük, kérjük, hogy a Szentlélek munkálkodjon bennünk és általunk. Ámen.