A gyülekezetet / az egyházat a vonzóerő (centripetális, központkereső) és a kipörgető (centrifugális) erő, illetve azok összjátéka határozza meg. A vonzóerő a gyülekezet belső életében, a közösségben (communio) nyilvánul meg. Ez a centripetális erőkifejtés azért történik, hogy megvalósulhasson a centrifugális erőkifejtés, vagyis a világra néző szolgálat (missio). Az előadás leírja e két gyújtópontot és a közöttük fennálló kölcsönhatást.
Bethlen terem
A többszörösen kisebbségi helyzetben lévő erdélyi reformátusság népegyházi keretek között él. A kisebbségi helyzet következménye a felekezeti és nemzeti identitás erőteljes összefonódása. Ez nagymértékben meghatározza az egyház és lelkipásztor társadalmi szerepvállalását. (1) A népegyházi jellegből adódik, hogy a gyülekezeti tagok nagy részének a szemében az egyház egybeesik a lelkipásztor személyével. Ez még erőteljesebben érvényesül az egyház és a lelkipásztor társadalmi szerepvállalása tekintetében.
A református katechézis új paradigmája a tanítvánnyá létel és tanítvánnyá tétel élethosszig tartó folyamata, azaz sem a katechéta, sem a katekumenus nem fejezheti be, amíg él. Ez a hozzáállás elveszi a fiatal felnőtt korra való készenlét időbeli nyomását a lelkészről és a gyülekezeti tagról, viszont befejezhetetlen feladattá teszi a gyülekezetbe szervezés munkáját. Előnyökkel és újonnan megjelenő nehézségekkel egyaránt jár. Helyesebb, ha a gyülekezetpedagógia kifejezést használjuk a szolgálatra.
Az előadás kérdése: hogyan tudná az erdélyi lelkipásztori közösség a teológiai oktatásunk gyümölcseit az egyház társadalmi szerepvállalásának szolgálatában hatékonyabban felhasználni? Az egyház mindenkori üzenetének és dogmatikai tanításának semmiben sem szabadna a korral haladnia, azzal megalkudva abból bármit is engednie, és mégis ezen üzenete, azaz az evangélium tolmácsolásában viszont nem egyéni (=individualista), hanem közösségi utat kéne járnia.
Az egyházban ma is intenzíven jelentkező identitáskérdés része annak a válaszkeresésnek, mely össztársadalmi szinten érzékelhető. Egyház és világ kapcsolatának kérdése már az ősegyháztól kezdődően központi kérdése volt a teológiának, de annyira hangsúlyos, mint a huszonegyedik században csak az ősegyház idején volt. A keresztyénség kezdetén eltűnt az emberek körülmetéltre és körülmetéletlenre, görögre és barbárra való felosztása, de megjelent a missziós szempontból elengedhetetlen hívők és hitetlenek, egyház és nem egyház közötti különbségtétel.
Az előadás három részre tagolódik. (1) A román reformátusság. Elsősorban a román lakosság között végzett református misszió történeti folyamatát és eredményeit vizsgálná a 16. századtól a 18. század 60-as éveiig. Itt szó lesz a fejedelemség virágkorában zajló misszióról, a 17. század második felében született iratokról, illetve a 18. században védekező helyzetbe szoruló református egyház román híveinek gondozásáról. (2) Hatás az ortodoxiára. Az erdélyi román ortodox egyházat ért protestáns teológiai és egyházszervezeti hatásokról, az ún. "reformált ortodox egyházról" szólna.
„Mi köze van Athénnak Jeruzsálemhez, vagy mi dolga van az Egyháznak az Akadémiával? Vezet-e út Platón akadémiájától Krisztus egyháza felé?” – tette fel a kérdést Tertullianus az i.sz. II-III. Század fordulója körül. A kérdés, ha nem is ennyire élesen, de számos óegyházi szerzőt foglalkoztatott, és abban a kontextusban, amelyben létrejött, majd elindult göröngyös, de győzelemre vezető útján Krisztus egyháza, határozottan állást kellett foglalni a hellén-római kultúrához való viszonyulással kapcsolatban.
A keresztyén emberkép gyakorta összefonódik a homo viator (vallás)filozófiai eszmével. A földön eltöltött életre, arra a néhány évtizedre úgy tekintünk, mint egy utazásra, vándorlásra. Ebből a megállapításból több kérdés is kisarjadt már az évek során: honnan indultunk egykor és hova érkezünk majd? Ha átutazók vagyunk, akkor ennek megfelelően, hogyan kell nekünk a világhoz viszonyulnunk? És hogyan azokhoz, akik velünk együtt egy időben és egy térben vándorolnak? Péter első levelének címzettjeit jövevényeknek és idegeneknek nevezi a szentíró.
„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.… Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” (Jn 17,15–16) – kérte Jézus főpapi imájában; és „…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes (Róm 12,1) – intett és buzdított Pál apostol. Tehát nincs számunkra más mód, mint Isten oltalmába menekülni, eltávolodni; és óvatosan kell tartózkodnunk, elzárkóznunk a „világi dolgoktól”?
Oldalak
