Kétségtelen hogy amikor az erdélyi református egyház jellegéről beszélünk akkor mindenkinek a népegyházi sajátosság jut elsőként eszébe. Ha bármilyen közegyházi beszédben az egyházban végzett szolgálat kudarcairól sikertelenségeiről a nehéz sokszor szinte lehetetlennek tűnő próbálkozásokról esik szó a népegyházi jelleget okoljuk vagy legalábbis nagyon pejoratív értelemben használjuk ezt a jellemzőt szinte minden további próbálkozás lehetőségét kizárva. Vajon mennyiben helytálló ez? Nem csak a könnyebbik út választása-e vagy éppen kibúvó a nagy erőfeszítéseket kívánó próbálkozások stratégiák struktúrák újragondolása alól? Igaz megszoktuk hogy a gyülekezeti munka – legalábbis itt Erdélyben – eddig inerciából működött de az utóbbi évek jelenségei (elsősorban a Covid-19- re gondolok közelebbről) megmutatták hogy a helyzet nem ennyire nyilvánvaló hanem sokkal árnyaltabb.