Ézsau és Jákób kibékülésének a története az 1Móz 33,1–11-ben olvasható. A nagyobb szövegösszefüggés eseményeit három történeti lépésben tárgyalom.

1. Előzmények (32,4–33). Húszévi szolgálat után Jákób elhagyja Lábánt és készül hazatérni Isten ígéretének megfelelően, hogy ti. visszahozza őt Bételbe, és neki adja az egész földet (28,13b–15). Megszűnik a több száz kilométernyi távolság, de véget kell vetnie a testvérviszály okozta távolságnak is. Mielőtt Ézsau színe elé kerülne, találkoznia és birkóznia kell egy titokzatos, az Isten ábrázatját (színről színre, Peniel) hordozó Valakivel (32,23–33). Ez a két találkozás a feltétele annak, hogy letelepedjék a megígért vidéken.

Az író feltűnő részletességgel írja le, miképpen készül Jákób a találkozásra. Követeket küld bátyjához, s a 400 férfi közeledésének hírétől félelem és szorongás fogja el, mert bizonyára emlékszik arra, hogy testvére bosszút fogadott ellene és meg akarta ölni (27,41). Tudja, hogy élete testvérének a „kezében van” s Istentől azt kéri, hogy mentse ki onnan (32,12). A megbocsátást, amire most Jákóbnak szüksége van, a bocsánatkérésnek kellene megelőznie, de nem ez történik. Szorult helyzetében a megspórolt bocsánatkérő szavak helyett két óvintézkedést tesz.

a. Rendelkezik seregének kettéosztásáról, hogy biztosítsa vagyonának legalább egy részét (32,8–9). Háznépéből előre küldi a kevésbé féltett hozzátartozóit, a szolgálóleányokat, majd Leát, Ráhelt és Józsefet. (33,1–2).

b. A személyes találkozást megelőzi jószágai egy részének a felajánlása. Ez ajándék (מִנְחָה, 32,14.19.21.22; 33,10), vagyon, de ennél is értékesebb, mert maga az áldás [‎בְּרָכָה, 33,11).[1] A húsz évvel azelőtt testvérétől elorzott áldás most megvalósult, Jákób meggazdagodott, s ezt is érzékelteti a bőkezűen felkínált ajándék-áldás. Jákób az ajándékkal meg akarja engesztelni bátyját, s különös, hogy a szerző ezt a ‎כפר igével fejezi ki (32,21), mert az ige máshol főleg az áldozatokkal kapcsolatos (a 3Móz-ben 48-szor). Itt erről nem lehet szó, mert a ‎מִנְחָה-nak az áldozati tórában sehol sincs engesztelő ereje. Itt a célja inkább a kibékítés.[2]

2. Találkozás (33,1–11). Ez tulajdonképpen másodszor történik meg: Jákób előbb a titokzatos idegennel találkozott, most pedig testvérével. Mindkét esetben, illetve szövegben előfordul a ‎פָּנֶה szó (valaminek a színe, eleje) valamelyik alakja (‎פְּנוּאֵל, 32,32 és פָּנֶה, 32,21), s e kettőt mintegy összeköti merész kijelentése: „mintha Isten arcát láttam volna” (33,10), amivel a megbocsátó Isten mellé helyezi azt, akivel szemben halálfélelmet érez. Feltételezi, hogy most egy újabb erőpróba előtt áll, amely élet/halál-tusa. Merész, mert nem sokkal az előtt, Pénuelnél, valóban színről színre látta Istent. Mindenképpen, a szerző finoman érzékelteti, hogy a két drámai találkozó jelentésében összetartozik, és kihat a választott nép jövendő történetére, sorsalakulására.[3]

Az, hogy mit jelent Jákób, és mit jelent Ézsau számára a találkozás, egy viselkedéstani tanulmányt igényelne. Jákób mindent előre eltervez, átgondol, mint ahogyan így fontolja meg édesanyja, Rebeka is, hogy fia miképpen szerezheti meg az elsőszülöttnek járó áldást (1Móz 27,5–13). Most Jákóbot életének féltése indítja arra, hogy stratégiai tervet készítsen, s ezt meg is valósítja. Egészen sajátos az, ahogyan Ézsau előtt megjelennek. Először maga Jákób közeledik testvéréhez, és mielőtt oda érne, a hódolat, az önajánlkozás és az alázat mozdulataként hétszer borul a földre. Az ókori Keleten a tiszteletadásnak egyik gyakori formája a nagyobb méltóságú előtti meghajlás. Így tesz Ábrahám, amikor megjelenik előtte a három férfi (1Móz 18,2) és Lót, amikor vendégül látja a két angyalt (1Móz 19,1). Ezzel a teljességet (hétszer) jelölő mozdulattal el akarja nyerni Ézsau jóindulatát. Ezt is eltervezte (32,6), s most ki is mondja (33,8). Testvérét úrnak, az én uramnak, magát pedig az ő szolgájának nevezi (33,5.8.13.14.15), s ezek is előkészített szavak (32,5.6.19.21). A kibékülés megtörténik, s csak az után járulnak oda a többiek: a két szolgáló (Bilha és Zilpa) gyermekeikkel, majd Lea gyermekeivel, végül Ráhel gyermekével, s mindhárom csapat tagjai földre borulnak. Ezzel szemben Ézsau szavait és tetteit a testvérség belső ereje indítja, amelyek ösztönösen nyilvánulnak meg: a megelőző (eléje futott[4] ), a fenntartás nélküli (megölelte, megcsókolta) szeretet jelei ezek, s most az ikrek együtt sírnak. Hasonlóan történik ez József és testvérei, Dávid és Absolon, valamint az apa és tékozló fia kibékülésénél.[5] Az egykor őt becsapót és most uramként (‎אֲדֹנִי, 33,8) megszólítót öccsének nevezi. Csak unszolásra fogadja el az ajándékot (33,11) s nem tart egy újabb cseltől: felajánlja, hogy együtt menjenek tovább (33,12).

3. Végkimenet. A kibékülés megtörtént, a testvéri viszony helyreállt, de a két testvér viselkedésében még sincs teljes szimmetria. Ézsau nem akarja elfogadni az ajándékot, de Jákób unszolására mégis megteszi, s kíséretet ajánl fel. Jákób ugyan megígéri, hogy utána ballag legyengült seregével, de mégsem teszi. Nem keletre, Széir felé tart, hanem nyugatra, Szukkótig megy, s onnan (átkelve a Jordánon), Sikembe érkezik, bételi álomlátásának a közelébe. Itt, Kánaán „szívében”, végleg megtelepszik: sátrat és oltárt épít (33,11–20).

A 27. résszel kezdődő Ézsau–Jákób történet véget ér. A megbocsátással a személyi ellentétek megszűntek. Ami ez után következik, az már utódtörténet: Jákób fiainak, Izráelnek és Ézsau fiainak, Edomnak a története, s ez az erőszakosságnak, a félelemnek, a viszálynak a története.

Visszatekintve, két észrevétellel zárom a magyarázatot. Mindkettő kiveszi a vízszintes síkból azt, ami itt történt.

Feltűnő, hogy a kibékülés-történetben sem Jákób csalásáról, sem Ézsau bosszú-forralásáról egy szó sem esik, noha ez kimondatlanul is ott van mindkettőjük gondolatai között: tettekkel „emlékeznek” arra, ami húsz évvel azelőtt történt. Jákób, készülve a találkozásra, Atyjához imádkozik, magát méltatlannak (tkp. kisebbnek) nevezi az ő szeretetére és hűségére, majd megküzd Istennel, s ezzel mintegy Isten elé utalja nagy gondját. Ézsaunak nincsenek „istenes” szavai, ő, anélkül, hogy mondaná, anélkül, hogy tudná, Isten szerint cselekszik. Ahogyan Isten eltörli a bűnt, nem emlékezik meg arról (Ézs 43,25), háta mögé veti (Ézs 38,17), a tengerbe dobja (Mik 7,19), úgy temeti magába mind Jákób csalását, mind a maga bosszúját.

-------------------
[1] A magyar protestáns fordítások általában ajándékot írnak, a legutolsó (RÚF 2014) bővítve: „ajándékom áldásommal”. A neovulgatában, a LXX-át követve (εὐλογία), szó szerint áldás fordul elő. Luthernél: Segenabgabe.

[2] Bizonyára erre tapintottak rá a Hetvenek, amikor ἐξιλάσομαι-t fordítottak.

[3] Von Rad geheimnisvolle Entsprechung-ról, titokzatos megfelelőségről beszél. Das erste Buch Mose. Genesis, 266.

[4] Ez történik a példázatban is: az apa a közeledő tékozló fia elé fut (Lk 15,20).

[5] A jelölt két történet és a példázat magyarázatát lásd a következőkben.