„Minél jobban érzi magát valamely földi egyház a világban, annál nagyobb a veszedelem, amely fenyegeti, mert ez azt jelenti, hogy elszakadóban van láthatatlan életfeltételeitől, láthatatlan alapjától. Az önmagában álló és az önmagában élő egyház hamarosan a hitnek és az evangéliumnak álpótlékává válik, és hamarosan oda húzódik a polgári jóllét közelébe s a Kijelentéstől elszakadva. Szociális, vagy nemzeti hasznossági egyletté válik. Mindezekből egészen világos, hogy bármely látható egyház a láthatatlan egyház nélkül lehet nagyszerű szervezet, de nem egyház. (...) Amelyik egyház földi hatalommal és eszközökkel, emberi találékonysággal és megalkuvásokkal az Új-Jeruzsálemet, Isten országát megvalósíthatónak véli, annak az egyháznak nincs szüksége az isteni kegyelemre, vagy ha igen, akkor azt egyszer s mindenkorra birtokba vette és emberi-papi adminisztráció alatt tartja. Amelyik egyház mindent megnyert, amit csak ezen a földön meg lehet nyerni, az valóban mindent elveszített, amit nem lehet emberi erőfeszítéssel megnyerni.” (Tavaszy Sándor: Református keresztyén dogmatika, 53. fejezet) A fenti idézettel utalok arra az egyházkritikára, amelyet a dogmatikán kívül Tavaszy más írásaiban is megvizsgálok, illetve más kortárs teológusok gondolataival egybe vetek.