A Róm 5,1-11 sajátos szerkeztésű: a szakaszzáró 11. verstől újra lehet olvasni az egész szakaszt, hiszen a 11. verssel végződő okfejtés az 1. vers megalapozása. Istennek Krisztus halálában kinyilvánított szeretete gerjeszti fel a hitet (a Szentlélek által), mely a megigazítás, vagyia a keresztyének új életének különös pillanata. Ahogy a Krisztus haláláról szóló megbékéltető bizonyságtétel áll a keresztyén élet kezdetén a megigazulás megalapozójaként, úgy Isten ezt az új életet a Krisztus életébe oltva tartja fent.
megigazulás
Az Újszövetség szövegállományát figyelembe véve általában igen keveset mondhatunk az ember megigazításáról, jóllehet reformátori örökségünknek megfelelően ebben foglalható össze megváltásunk titka. Egyházi gyakorlatunkban ezt a kérdést leginkább a reformációra emlékezve feszegetjük. Akkor is azt tapasztaljunk, hogy viszonylag kevés, és a fogalmi zártsága miatt alig oldható textus áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy kilépve a nehézkes dogmatikai nyelvezetből a prédikáció vagy a gyülekezetnek szánt rövidebb előadás szintjén bontsuk ki azt, ami a megigazulásról világossá tehető.
Engedjétek meg, hogy egy kérdéssel kezdjem. Van-e az itt ülők között valaki, aki saját üdvössége érdekében körül akarna metélkedni? Van-e olyan, aki esetleg ezt már korábban megtette? Senki? Senki, aki a Krisztus helyett a körülmetélkedést választaná? Akkor engedjetek meg egy második kérdést is: Van-e az itt ülők között valaki, aki úgy gondolja, hogy az ember a „törvény” cselekvése által – bármi legyen is az – lesz igazzá Isten előtt?
Pál apostol nyomán Habakuk 2:4 a keresztyén teológia egyik kulcsfontosságú szövege, amelyre az Újszövetség három alkalommal konkrétan hivatkozik. A reformáció korában, amikor a hit általi megigazulás újra a teológiai figyelem középpontjába kerül, ez a szövegrész, illetve ennek újszövetségi referenciái ismét jelentős szerephez jutnak. A tanulmány rámutat arra, hogy Hab 2:4 héber szövegének eltérő értelmezése milyen következményekkel járt a két nagy reformátor, Luther Márton és Kálvin János hit-értelmezésére nézve. Hab 2:4 reformátori olvasatának elemzése rávilágít ugyanakkor a (nyugati) keresztyén hagyomány egy másik kardinális problémájára is. A hit általi megigazulást illetően a héber szöveg alapján igyekszik egy olyan kérdést tisztázni, amely valójában a görög szöveghez (a Septuagintára hagyatkozó páli értelmezéshez) kötődik. Az újszövetségi szövegek révén közvetett formában kanonizált, ugyanakkor a reformátorok (és a nyugati teológia) által megkérdőjelezett tekintélyű Septuaginta, illetve a mérvadónak tekintett héber szöveg egymásmellettisége, továbbá a scriptura sacra sui ipsius interpres és a hebraica veritas kanonikus hermeneutikai elvei komoly paradoxonokhoz vezetnek.
Pál apostol nyomán Habakuk 2:4 a keresztyén teológia egyik kulcsfontosságú szövege, amelyre az Újszövetség három alkalommal konkrétan hivatkozik. A reformáció korában, amikor a hit általi megigazulás újra a teológiai figyelem középpontjába kerül, ez a szövegrész, illetve ennek újszövetségi referenciái ismét jelentős szerephez jutnak. A tanulmány rámutat arra, hogy Hab 2:4 héber szövegének eltérő értelmezése milyen következményekkel járt a két nagy reformátor, Luther Márton és Kálvin János hit-értelmezésére nézve. Hab 2:4 reformátori olvasatának elemzése rávilágít ugyanakkor a (nyugati) keresztyén hagyomány egy másik kardinális problémájára is. A hit általi megigazulást illetően a héber szöveg alapján igyekszik egy olyan kérdést tisztázni, amely valójában a görög szöveghez (a Septuagintára hagyatkozó páli értelmezéshez) kötődik. Az újszövetségi szövegek révén közvetett formában kanonizált, ugyanakkor a reformátorok (és a nyugati teológia) által megkérdőjelezett tekintélyű Septuaginta, illetve a mérvadónak tekintett héber szöveg egymásmellettisége, továbbá a scriptura sacra sui ipsius interpres és a hebraica veritas kanonikus hermeneutikai elvei komoly paradoxonokhoz vezetnek.
Pál apostol nyomán Habakuk 2:4 a keresztyén teológia egyik kulcsfontosságú szövege, amelyre az Újszövetség három alkalommal konkrétan hivatkozik. A reformáció korában, amikor a hit általi megigazulás újra a teológiai figyelem középpontjába kerül, ez a szövegrész, illetve ennek újszövetségi referenciái ismét jelentős szerephez jutnak. A tanulmány rámutat arra, hogy Hab 2:4 héber szövegének eltérő értelmezése milyen következményekkel járt a két nagy reformátor, Luther Márton és Kálvin János hit-értelmezésére nézve. Hab 2:4 reformátori olvasatának elemzése rávilágít ugyanakkor a (nyugati) keresztyén hagyomány egy másik kardinális problémájára is. A hit általi megigazulást illetően a héber szöveg alapján igyekszik egy olyan kérdést tisztázni, amely valójában a görög szöveghez (a Septuagintára hagyatkozó páli értelmezéshez) kötődik. Az újszövetségi szövegek révén közvetett formában kanonizált, ugyanakkor a reformátorok (és a nyugati teológia) által megkérdőjelezett tekintélyű Septuaginta, illetve a mérvadónak tekintett héber szöveg egymásmellettisége, továbbá a scriptura sacra sui ipsius interpres és a hebraica veritas kanonikus hermeneutikai elvei komoly paradoxonokhoz vezetnek.
Az előadás Hab 2:4b az Újszövetség és a keresztyén teológia rendkívül nagy hatású szövegének reformáció-korabeli értelmezéstörténetével történetével foglalkozik, Luther és Kálvin Habakuk 2:4-hez írt magyarázatai alapján. Az előadás fölvázolja, hogy e két kommentátor részben eltérő, részben hasonló hermeneutikai alapelvei hogyan konkretizálódnak e konkrét szöveg magyarázatában. A tanulmány rávilágít arra is, hogy exegetikai, nyelvészeti és hermeneutika-történeti ismeretek birtokában hogyan viszonyulhat a mai teológia ehhez a gazdag értelmezéstörténeti örökséghez.
Oldalak
