Az Ő királysága más

Várták, hogy végre összeérjen „ez a világ” és az „eljövendő világ”, vagy ahogyan ők mondották, az „olám hazzeh” és az „olám habbá”. Várták, hogy végre trónralépjen a megígért Messiás-király, Dávid Fia, és végre elkezdje dicsőséges uralkodását... Olyan uralkodást reméltek, amely véget vet az asszír, babiloni, perzsa, hellén, római uralomnak, és nem támad többé ellenfél Izraelre (1Krón 24,1), olyan uralkodást, amely azzal jár, hogy a „nemzetek” elhozzák ajándékaikat a „választott népnek”, olyan uralkodást, amelyben jólét, gazdagság és béke honol, amelyben „szabad nép tesz csudadolgokat”: a farkas és bárány, a párduc és a kecskegida együtt legelészik, a kisgyermek pedig a vipera fészke körül biztonságban játszadozik. Olyan kor volt az, amelyben sokan próbálták bebizonyítani: ők a megígért Messiás-király, Gamáliel maga is úgymond „kapásból” fel tudott sorolni néhány ilyen példát – akik egyébként csúfos kudarcot vallottak.

Sőt mi több! Gyaníthatjuk, hogy nem csak Izrael elnyomás alatt sínylődő népe várta ezt a Messiás-királyt, hanem maguknak a tanítványoknak (még a 12 néhány tagjának is!) hasonló váradalmai lehettek. Erre utalhat például Zebedeus fiainak kérése (nagyon valószínű, hogy igencsak földi jellegű uralmat képzeltek el):

Hozzálépett Jakab és János, Zebedeus két fia, és így szóltak hozzá: Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk. 36Jézus megkérdezte tőlük: Mit szeretnétek, mit tegyek meg nektek? 37Ők pedig ezt mondták neki: Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, másikunk a bal kezed felől üljön majd a te dicsőségedben. - mai fogalmakkal élve, talán azt kérhették, hogy miniszterek, vagy magas rangú udvari tisztségviselők lehessenek amikor Jézus (legalábbis elképzeléseik szerint) helyreállítja a királyságot.

Továbbá: az Újszövetségben arra is van utalás, hogy az ilyen váradalmak túlélték nagypénteket és húsvétot is. Az is elképzelhető, hogy húsvét után még erősödtek is. Vélhető ugyanis, hogy Jézus feltámadásával együtt emlékek keltek életre a tanítványok elméjében, többek között az, ami a feltámadás utáni dicsőségről szól (egyébként Márk evangéliumában pontosan a szenvedés és feltámadás harmadszori bejelentése után olvasunk Zebedeus fiainak kéréséről...), és mennybemenetele előtt meg is kérdezik Jézustól: “Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” Jézus válasza azonban lehűti ezt a lelkesedést, és másra irányítja a figyelmet...

Lukács most emlékeztet: közel fél évszázad távlatából felidéz egy eseményt a Jézus életéhez kapcsolódó hagyományból, amely a maga rendjén Dávid fia Salamon királlyá kenésének eseményeit, vagy a Makkabeusok könyvében említett trónra-lépések hangulatát idézi:

- Salamont ugyanis apjának öszvérére ültetve vitték le Gihonba, hogy királlyá kenjék (1Kir 1:43) - Zakariás próféciája meg egy királyról szól, aki igazságos és szabadító, és szegények módján, szamárháton érkezik (Zak 9,9);

- 1Makk 13:37 szerint Simon főpap arany koszorút és pálmaágat (mint a királyság szimbólumát) küld Demetriosznak, mintegy annak jeléül, hogy királyként ismeri őt el...

A Jelenések könyvének egyik látomásában a királyi trón előtt álló fehér ruhába öltözött sokaság pálmaágakat tart a kezében.

Arra a kérdésre, hogy Jézusnak ez a jeruzsálemi “bevonulása” mennyire volt előre megtervezett, vagy spontán esemény, amelynek ötlete például a Bethánia és Bethfagé közötti úton született meg, nem tudunk teljes bizonyossággal válaszolni (van olyan elképzelés is, amely szerint Jézus tudta: meghalni megy Jeruzsálembe, illetve, hogy ekkor fognak beteljesedni azok a próféciák, amelyeket már háromszor is jelentett tanítványainak, és ennek megfelelően tervezte el a “bevonulást”, azonban találkozhatunk olyannal is, amely szerint Jézus egyszerűen csak az ünnepre ment fel Jeruzsálembe, ő maga nem tervezte meg ezt a bevonulást, hanem egyszerűen azért utazott szamárháton, mert jobban kedvelte, mint a gyaloglást, és mindaz, ami azon a bizonyos napon történt igazából spontán módon alakult ki, mint a tanítványok váradalmainak tükröződése, amelynek elbeszélését átszővi az értelmezés - a későbbi események fényében), az viszont elképzelhető, hogy az ünnepre Jeruzsálembe zarándokló tömegben, a zarándokénekek recitálásának közepette könnyen megszülethetett az alapigében bemutatott hangulat:

“Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak,”

“az Olajfák hegyének lejtőjéhez” - Jézus útvonala keleti irányból, Bethánián és Bethfagén keresztül vezetett Jeruzsálembe. Innen, az Olajfák hegyének lejtőjétől legfennebb 2 kilométer a templom. A temető meg a Gecsemáné kert mellett vezető ösvényen eljut az ember a Kidron völgyébe, és onnan több kapun át lehet bejutni a “hegyen épült” városba. Mivel Peszach előtti időszakról van szó, elképzelhetjük: ez az út egész forgalmas volt. A tömeg valósággal özönlött Jeruzsálembe, nem lehetetett nagyon gyorsan haladni, és ebben a tömegben történik valami.

“a tanítványok egész sokasága” - a tágabb tanítványi kör tagjai közül lehettek Jézus körül, hogy hányan - nem tudjuk. Valószínű az történt, hogy a Jeruzsálem fele hömpölygő sokszínű tömegben Jézus körül kialakult egy csoport azokból a galileai származású emberekből, akik emlékeztek Jézus tetteire (a tanítás nem biztos, hogy lényeges volt számukra - a tettek azonban igen, hiszen csak maradandóbb nyomot hagynak, mint a galileai szélben elszálló szó)…

Ezért is mondja az írás, hogy: “a csodákért, amelyeket láttak...” - Sok és sokféle csodát láttak, amelyet Jézus vitt véghez: csodálatos gyógyításokat, ördögűzéseket, halottak feltámasztását, a tizenkettő tanúja volt a vihar lecsendesítésének a háborgó tengeren, néhány hallal és kenyérrel ezrek laktak jól... János evangéliuma beszámol arról, hogy egyszer már, az 5000 ember megvendégelését követően királlyá akarták tenni (Jn 6,15). Úgy néz ki, a nép kedveli, ha egy uralkodójelöltben a “kenyeret és cirkuszt a népnek” alapelvet véli felfedezni... Jézus azonban akkor nem fogadta el, hogy őt ilyen királynak tekintsék. De most... Ez a helyzet egészen más... hátha most sikerül... Elkezdték hangos kiáltozásokkal és örvendezéssel kifejezni örömüket, és abbéli reményüket, hogy most talán valóra válnak messiásváró álmaik.

Lukács kihagyja az idézett szövegből a másik három evangéliumban szereplő segítségkérő kiáltást, a hozsánnát, amelynek jelentése: “mentsd meg, hát!”; “nosza, mentsd meg!”.

“Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” - eszerint a kiáltás szerint áldott az a király, aki az Úr nevében érkezik. Egy király, akit maga az Úr küld és bíz meg az uralkodással. A 118. Zsoltár 26. versét idézi az evangélista a történet felelevenítésekor, kiegészítve azzal a megjegyzéssel, hogy az, aki érkezik: király. Az idézett zsoltárvers (a ma előttünk álló héber szöveget tagoló hangsúlyjelek nélkül), de ugyanúgy az Újszövetség görög szöveg is (központozási jelek nélkül) többfele nyitott. Egyrészt benne van az a tartalom, amelyet a magyar fordítások is közvetítenek, hogy tudniillik áldott az Úr nevében érkező király, másrészt pedig a masszoréta hagyomány az alkalmazott hangsúlyjelek révén leválasztja “az Úr nevében” kifejezést “az áldott, aki jön” mondatrészről. Ez a tagolás kiszélesíti a mondat jelentésmezejét, ugyanis elsődlegesen nem azt emeli ki, hogy a király az Úr nevében érkezik (persze, érkezhet az Úr nevében, de nem ez a hangsúlyos), hanem azt, hogy az érkező király az Úr nevében áldott. Hogy Isten maga áldotta meg ezt a királyt, tette áldás hordozójává, és mások számára is áldás forrásává.

“A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” - a karácsonyi történet Lukács szerinti változatára utal vissza. Ott ugyanis arról olvasunk, hogy a pásztoroknak való megjelenésük után az angyalok énekkel magasztalják Istent, és ez az ének “Isten országának beiktató himnusza a földön”. Az evangélista ezzel talán azt akarja kiemelni, hogy Isten földön megnyilvánuló üdvösségszerző cselekedeteinek a mennyben is a földön egyaránt visszhangja van. A béke ehelyütt nem valamiféle statikus háborítatlanságot jelöl (ti. hogy mindenki békén hagy), hanem sokkal inkább az a kifejezés, amely a megvalósulni látszó végső idők áldásait foglalja össze.

A tömegben voltak (valószínűleg vidéken élő) farizeusok is. Ők is Jeruzsálembe tartottak, az ünnepre. Közülük néhányan biztos észrevették a Jézus körül kialakult “hangoskodó”, vagy éppenséggel “rendetlenkedő” tömeget, úgy érezték: az elhangzó szavak nem illenek erre az “ács fiára”, akinek “ismerjük az apját és az anyját, sőt a testvérei is köztünk élnek...” és rendet akartak teremteni. Ezért szóltak rá Jézusra:

“Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! 40De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”

A néma köveket Isten sok mindenre fel tudja használni: Jézus istensége erejével kenyérré változtathatta volna őket. Az engedetlen Ábrahám-fiak helyett kövekből új, engedelmes fiakat támaszthatott volna Ábrahámnak... És ha elhallgat a dicsőítés, a kövek fognak kiáltani... Az evangélisták közül egyébként Lukács az egyetlen, akinél megjelenik a kiáltó kövek motívuma. Hogyan és mit? Erről nem beszél az Írás. Talán a néma tanítványok helyett a kövekből támaszt Isten hitvalló tanítványokat? Meglehet. Vagy éppenséggel a néma, romos kövek lesznek a hangtalanul kiáltó tanúk, akik az utókornak elbeszélik a tanítványok passzivitását, és majd az ítéletkor vádolni fognak? Ez is meglehet.

Királyt vártak és király érkezett. Messiást vártak, és a Messiás jött is... Ez a Messiás-király azonban más volt, mint amire vártak, mint amire számítottak... A farkas továbbra is megette, és megeszi a bárányt. A párduc úgyszintén a kecskegidát. A kígyók fészkének közelében továbbra sem tanácsos játszani. Jézus a rómaiakat sem űzte ki az Ígéret földjéről... A szabadság álma immár végképp szertefoszlott, sőt a helyzet még rosszabbodott is, amikor négy évtizeddel Jézus után a legszentebb helyet, a templomot is lerombolták. Akkor mégis miféle király Ő? Miféle király az, aki nem csak, hogy nem űzi ki az ellenséget az országból, de még az övéinek sem engedi, hogy megvédjék őt? Milyen király az, akiről azt mondják, “hogy jó és szelíd, fegyvert nem fogott soha a kezébe, hogy leölesse saját véreit” - de még az ellenséget sem?

Ezt a királyt nem földi egyházi és világi hivatalnokok iktatták be hivatalába. Nem olvasunk arról, hogy mindennapos vendég lett volna az éppen aktuális uralkodók udvarában, a későbbi hagyomány is mindössze annyit jegyzett fel róla, hogy egy külföldi királlyal, az edesszai Abgarral folytatott röpke levelezést. Eszerint ő maga nem ment el a királyi udvarba, hogy meggyógyítsa Abgart, azonban pünkösd után (Tamáson keresztül) elküldte hozzá a 70 tanítvány egyikét, aki meggyógyította őt. “Az én királyságom nem ebből a világból van” - mondta Pilátus előtt Jézus. “Őt az Atya rendelte, és Szent Lélekkel fölkente a mi örökkévaló királyunkká” - mondja a Heidelbergi Káté. Ez a király azonban nem csak megkapta a királyi méltóságot, hanem magára vette és teljesítette az ezzel járó kötelezettségeket is: saját vére árán szerzett magának népet, amelyet “megszabadított a bűntől és az ördög minden hatalmától”.

Krisztus örökkévaló király-mivoltának jellemzésekor kettős célkitűzést fogalmaznak meg a Káté szerzői (HK 31):

Egyrészt azért király Ő, hogy minket Igéjével és Szent Lelkével kormányozzon. Amikor a Káté Krisztus mennybemeneteléről beszél, többek között azt mondja el (HK 50), hogy Krisztus azért ment fel a mennybe, és ült az Atya jobbjára, hogy ez által bebizonyítsa: Ő az Anyaszentegyház feje, aki által igazgat az Atya mindeneket. Őróla mondotta Pál apostol, hogy ugyanaz a gondolkodásmód legyen bennünk is, ami benne volt. Ő maga pedig azt mondotta, hogy tanuljuk meg tőle: ő alázatos és szelíd, nekünk pedig úgy kell jót cselekednünk, hogy lássák azt az emberek, és dicsőítsék mennyei Atyánkat. Erről az engedelmességről mondja a Káté, hogy Istent tisztelő életünkkel másokat is ehhez a királyhoz, Krisztushoz kell vezetnünk.

Másrészt pedig azért király Ő, hogy a nekünk szerzett váltságban minket oltalmazzon és megtartson. Amikor a Káté az Anyaszentegyházról beszél (HK 54), nem csak azt mondja el, hogy ez a király, aki nem más, mint Isten Fia, az Ige és a Szent Lélek által gyűjti magának az igaz hitben megegyező és örök életre elválasztott sereget, hanem azt is elmondja, hogy azt oltalmazza és megtartja. Ennek az oltalmazásnak és megtartásnak a hatékonyságáról az első feleletből azt tudjuk meg, hogy “úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről”

Ezt a királyt lássuk tehát Jézus Krisztusban, hódoljunk neki, mint egyetlen urunknak, aki fölszabadított minket és erőt ad, azaz “mibelénk, az ő tagjaiba mennyei ajándékot áraszt” (HK 51), amely által Szent Lelkével szív szerint hajlandóvá és késszé tesz, hogy ez után csak őneki éljünk. Ámen!

Énekek: 72:1-2,4; 19:1.6; 372,1-3; 337,4-7; 361,1.6-8; 348,1-5