Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet!

Szentháromság vasárnapját és a magyar református egység napját ünnepeljük, sok és mozgalmas program van mögöttünk, hisz alig múlt el pünkösd, valamint előttünk, amikor sok örömben és áldott találkozásban, közösségi élményben lehet részünk! Péter apostol levele azonban rávilágít arra, hogy a keresztyének életében ott van a szenvedés, az üldözöttség, az igazságtalan megbélyegzés, s mindezzel úgy kell együtt élni, hogy ez ne vigyen bűnre, ne tántorítson el Krisztustól és ne törjön hozzá a világhoz.

Amikor a levélhez olvastam elemzéseket, újra rádöbbentem arra, hogy sokan sokféleképpen olvasták és értelmezték az egész levelet, s abban a mi textusunkat is. A levél írójáról megtudtam, hogy vagy Péter volt, az apostol, vagy Szilvánusz, azaz Silás, az apostol munkatársa, vagy valaki más, aki használhatta mestere, Péter nevét. Mert ha Péter írta volna, akkor ő Simonnak írta volna alá. Vagy Kéfá-nak. De leginkább nem Péternek.

A levél megírásának a helye Babilon, ami igazából Róma, mert annak a gúnyneve – bűnössége okán Babilon, vagy tényleg Babilon, mert Péter csak leírta ahol van, minden átvitt értelem nélkül. A levél nyelvezete válogatott szókincsű görög, s sokan azt írják az elemzők közül, hogy azért nem írhatta Péter, mert ő csak alapszinten beszélte a görögöt, nem ilyen irodalmi szinten, ahogyan a levél íródott. Igen ám, de Péter többször is járt Rómában, ahol abban az időben a latin és a görög párhuzamosan élő nyelvek voltak, és a görögöt használták az ilyen típusú kommunikációra szívesebben. Majd csak a III. század második harmadától szorítja ki véglegesen a latin a görögöt Rómában. S mi van, ha missziós okokból Péter alaposan és választékosan megtanult görögül? Szóval, ez sem megdönthetetlen tényállás, hogy a nyelvezete miatt nem írhatta Péter.

A levélről koráról megtudtam, hogy vagy a hatvanas években írták, vagy a kilencvenesekben, vagy Néró ideje alatt vagy később, vagy ihletődött más levelekből, vagy ebből ihletődtek más írások. A levél vagy pogánykeresztyénekhez szól, vagy zsidókhoz is, akik diaszpórában éltek. Van egyházatya, aki szereti, mint Órigenész, aki így vall róla: „A nagy Péter kétszer fújta meg trombitáját, amely által ébresztgetni akarta az eltunyultságba süllyedt gyülekezeteket”, van, aki ismeri ugyan a levelet, de mindössze kétszer idézi munkáiban. Van, akik szerint egy keresztelési katekhizációs prédikáció és egy gyülekezeti vigasztaló - buzdító beszéd kompilációja, s az első valamint az utolsó versek betoldások, van, akik szerint megfontolt elemzés a levél, amely a keresztyén élet olyan alapvető és egyetemes aspektusait veszi számba, hogy a levelet méltán nevezik katolikus levélnek, azok között is a másodiknak, mert a sorban a Jakabé megelőzi. Ezt találjuk a levélről: „A nemes, Jézus szenvedéséhez hasonlatos szenvedésre adott tanácsot az egész egyházban ismerték, prédikálták és a keresztelési katekézisben ritualizálták.”

A levél sokrétű mondanivalójából a harmadik rész több részletet is tartalmaz, az első hét vers a házastársak egymáshoz fűződő viszonyát taglalja, a nyolcadik verstől a 17-ig a kitartó jót cselekvésre szól a buzdítás, amikor környezettől és reakciójától függetlenül jót kell cselekedni, illetve a 18. Verstől a rész végéig, a 22. Versig arról vall a levél, hogy mi Krisztus halálának és feltámadásának a gyümölcse.

Mi most ezt az öt verset elemezzük végig gondolatban közösen, hogy a szenvedést és a halált szinte tabuként kezelő és azt messziről kerülő társadalmunkban megtalálhassuk azt a vezérfonalat, amely szerint nekünk, mai Krisztus hívőknek és követőknek élni kell.

A szenvedésnek lehet-e értelme? Hogyan viszonyuljanak a szenvedéshez azok a megtértek, akik keresztyénségükkel, nem hogy egy jobb életet, hanem még egy hányatottabb és megvetettebb életformát választottak, mert a látható világban elkezdték üldözni és kitagadni őket. Péter aggodalma, hogy az üldözött hívek hite és kitartása megroppanhat, mindenképpen jogos és helyes volt. Ezért részletekbe menően leírja, miért és hogyan kell élni abban a társadalomban, ami körülvesz, krisztusi lelkülettől áthatva, de elmondja azt is, hogy igen, volt egy szenvedés, az emberi szemmel legértelmetlenebb szenvedés, a Krisztusé, amely Isten akaratából, nem hogy értelmetlen nem lett – (miért is kellene az igaznak szenvedni a nem igazakért? A bűnösökért? Miért kellene meghalnia értük? Más még a saját ügyében sem akar sem szenvedni, sem meghalni) – hanem egyenesen életet adó és gyümölcsöző. Ez volt ugyanis az az értelmes szenvedés, amelyre tekintve minden emberi szenvedés átminősülhet. Jézus Krisztus tehát egyszer szenvedett és meghalt ártatlanul azért, ezzel lehetővé tegye, hogy az Atya Isten elé járuljunk. Lehetővé tette, hogy oda vezethessen, ha mi menni akarunk. A magyar fordítás nem adja vissza eléggé, hogy a vezetni, az nem csak egyik ember a másikat, hanem a közbenjáró a kisembert a nagy hatalmasság elé. Menni akarásunk a Krisztusba vetett hitünk. Mert addig nem járulhattunk egyenesen az Atya elé, mert igazságossága okán kimért büntetése a végső vesztünket okozta volna. Mert hát – legyünk őszinték, az emberiség sem Noé előtt, sem Noé után nem tért meg bűneiből Teremtőjéhez.

Érdekes adalékot találtam ehhez a részlethez, hogy kik lehetnek a Noé ideje óta sínylődő lelkek a börtönben. Énók apokrif könyve tartalmaz arra utalást, hogy az istenfiak a bukott angyalok voltak, Énók 21, 10 akik az emberek közül való asszonyokkal háltak és az ő utódaik a „nöfilimek”, az óriások, más magyarázatok szerint ezek a lelkek azoknak az embereknek a lelkei, akik hallották Noé prédikációját, hogy el kell hagyni a bűnt és új életet kell kezdeni Isten parancsa szerint, de nem hallgattak Noéra és elpusztultak. A lényeg, hogy mivel engedetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé idejében, ők nem tértek meg, s ezért meg sem menekülhettek, büntetésük földalatti börtön volt a holtak hazájában. Van olyan megközelítés, pl a Herczeg Pál professzor úré, aki szerint Krisztus holtaknak szóló prédikációja esély a második megtérésre, mivel Jézus a jó hírt, a győzelem hírét vitte az ott levőknek, de ez csak nagyon erőltetve vezethető le a KÉRÜSSZÓ igéből. Ez valójában annyit jelent, hogy kihirdette az ott levőknek az Ő dicsőséges győzelmét, és nem derül ki, hogy azok hogyan reagálnak rá.

A 18. Vers második fele és a 19. Vers felvet egy érdekes kérdést, azt, hogy mire vonatkozik az „így ment el” azaz az ÍGY az HOGYAN is van? Az elemzés arra engedett következtetni, hogy az EN HO dativusa a pneumára vonatkozik, azaz, Jézus a Szentlélek által tetterőssé tett – megelevenített személyként, hogy így fogalmazzak MEGELEVENÍTETTSÉGÉBEN ment el a holtak birodalmába, a börtönben sínylődő lelkekhez, akik ugyan saját hibájukból sínylődtek ott engedetlenségük okán Noé ideje óta, de megérdemelték? Vagy- el nem kerülték, hogy Krisztus kihirdesse nekik is győzelmét. A prédikálás itt ugyanis konkrétan a győzelem tényének a kihirdetését jelenti, ami jegyzőkönyvezés esetén „tudomásul szolgál”. A lélek által kapott tetterővel megy el, hogy a tömlöcben, börtönben lévő lelkeknek is vigye meg a hírt, hogy Isten többé nem vár türelmesen, mondhatni elfogyott a béketűrése, elküldte a Fiát, aki végleg legyőzte a bűnt és a halált. W. Schragen szépen fogalmazza meg ezt: „Krisztus szavainak hatalma egészen a halál világáig előre tör és az üdvösség-nélküliség legsúlyosabb állapotát is le tudja győzni.”

Krisztus halálának és feltámadásának ereje kiterjed a mennyei láthatatlan világra, a földre és a föld alatt való világra, a holtak birodalmára is. Krisztus győzelmének lehet a gonosznak nem örülni, de tudomásul kell venni. A győzelem kihirdetése után mehet fel Krisztus, miután alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők, hogy az Atya Isten jobbjára üljön és dicsősége körülvehesse őt.

Igénk tulajdonképpen a fordulópont, ahol a KENÓZIS – Apáczai megfogalmazásában Krisztus maga megalázása, más szóval megüresítése átfordul megdicsőüléssé és felmagasztaltatássá. A 20. Vers szerint Noé napjaiban, a bárkakészítés munkájával mindössze nyolc ember, Noé családja menekült meg az özönvíztől – a büntetéstől. A víz tehát büntető elem azoknak, akik Isten akaratának nem engedelmeskednek, és a pusztulásba sodorja őket, de a víz megmentő elem azoknak, akik Isten beszédét komolyan veszik. Az özönvíz előképe a keresztségnek abban az értelemben, hogy a víz hordozza a szabadulás lehetőségét – a keresztségben. A keresztség nem egy mágikus cselekedet, ami által valaki „megússza” a büntetést, hanem egy ima, egy könyörgés arra, hogy tiszta életet, tiszta lelkiismeretet kaphasson az ember Krisztusban. 21 vers: „Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által.” Jézus feltámadásának gyümölcse tehát keresztség kegyelmi adománya, Krisztus győzelme és dicsősége a keresztség által tapasztalható meg a hívek számára.

A mennybemenetelről szóló igeverset olvasva a 110. Zsoltár 1. Verse jut eszünkbe: „Így szól az Úr az én uramhoz, ülj az én jobb kezem felől, míg ellenségeidet mind lábad zsámolyává nem teszem” – most éppen arról olvashattunk, hogy ez megtörtént, hiszen alávettettek Jézusnak angyalok, hatalmasságok és erők.

MIT MONDHAT MA A TEXTUS NEKÜNK?

Posztmodern világunkban minden relatív lett és egyenértékű, ami persze nem igaz, de sajnos a teológiában is helyett kapott ez a gondolkodás. Éppen tegnap olvastam, hogy a pápa szerint Jézus felhívása a tanítvánnyá tételre éppen olyan jellegű, mint az iszlám dzsihád. Erre mondhatnánk, hogy no komment és ne mossuk össze azt, amit Jézus mondott azzal, amit őrá hivatkozva a római katolikus egyház tett.

Itt azonban szembe találjuk magunkat az abszolúttal és a kizárólagossal, Jézus Krisztus győzelme a bűn és a gonosz felett nem viszonylagos. Hogy mindenki előtt világos és letagadhatatlan legyen, Ő maga megy el a Lélek által felruházott tetterővel, hogy a „börtönben” levő holt lelkeknek is egyértelmű legyen, győzelme megkerülhetetlen és letagadhatatlan. Az engedetlen lelkek nem mondhatják már, hogy a történet végződhet másképp is. A győzelmét kihirdető Krisztust sem ebben a világban, sem a túlvilágon kikerülni, letagadni nem lehet azóta.

Még a hitvallásunkban eszközölt változtatás, a vessző elmozdítása Ponczius Pilátus neve után a neve elé azt nyomatékosítja, hogy a szenvedése egyetemleges volt, a „pokolraszállása” pedig a győzelem első kihirdetése, hiszen a földön a keresztfán mondott „elvégeztettett” kiáltástól még csak addig jutottunk a felismeréssel, egy római százados által, hogy „mégiscsak Isten Fia volt”.

Ez a néhány sor olyan tömör és megrendítő igazságokat hordoz, hogy amikor az apostoli hitvallást összeállították, amellyel minden keresztyén megvallhatta, hogy kicsoda igazán, akkor teljes egészében felhasználták ezeket az igeverseket. A keresztyén világ pedig azóta is idézi Péter apostol gondolat-ritmusait. A mi hitünk alapja tehát nem valami viszonylagos jóakaratú kedvesség, hanem legyőzhetetlen erő a bűn és a halál felett.

Lehet Isten akarata a szenvedés? Közvetlen módon csak egyszer volt – Jézus Krisztus esetében. De Isten akarata lehet az a mi életünkben, hogy jót cselekedve szenvedjünk inkább, mint rosszat cselekedve, azaz Isten akarata lehet a mi helyes viselkedésünk – a szenvedésben is. Maga a szenvedés nem ment fel a gonoszra, a bűnre. Jézus Krisztus szenvedésével és egyszeri áldozatával értelmet adott minden szenvedésnek, ami Őbenne történik. Első lépésként a keresztség az ő halálának és feltámadásának a gyümölcse, utána a Krisztussal ismét Isten elé járuló ember új élete és kapcsolatképessége a gyümölcs. A ember Krisztus által ismét kapcsolatban lehet Teremtőjével, az Atyával.

Péter a levelet pogányokból lett keresztyéneknek írja elsősorban, ahol az Istennel való kapcsolat hiányának a tudata is hiányzik, hiszen úgy tudták, hogy a bálványok tisztelete által ők kapcsolatban voltak az istenséggel. Teljesen új alapról indul az életük, amikor megismerik Krisztusban Isten üdvözítő tervét, amelynek ők is részesei. A mai olvasók és hallgatók ebben a kérdésben mondhatni éppoly tudatlanok. Úgy tudják, velük, életükkel minden rendben van. Részt vesznek az liturgiákon, nevükben követik Krisztust, de nem igazán tudnak mit kezdeni az érte vállalt vagy benne értelemet találó szenvedéssel. Minden viszonylagos és minden az ő kényelmükről és boldogulásukról kell – kellene szóljon. Az az áldott, aki gazdag, akinek jól megy – mondja az egyik keresztyén gondolkodásmód. Mi sem állhat távolabb Péter levelének tanításától. A levél – maga módján – számunkra botránykő, amelyben megbotlunk, megütjük magunkat és muszáj feltennünk a kérdést, mihez kezdünk a magunk és a más szenvedésével. Viktor E. Frankl írásai óta megfogalmazhatjuk, hogy az erre adott válasz fog bennünket elsősorban emberré, jellemzően keresztyén értékrendű emberré tenni. Ámen.