Heidelbergben hagytam el a szívemet

Bacsó István a 2015-2016-os akadémiai évben Heidelbergben tanult a Gustav Adolf Werk támogatásával. Az alábbiakban az erről készült élménybeszámoló olvasható.


Még anno, V. éven úgy döntöttünk néhányan, hogy szívesen elmennénk külföldre egy évre – világot látni, nyelvet tanulni, szórakozni, ott lenni. A célpont Lipcse volt, oda pályáztunk, ki az Erasmuson, ki a GAW-n, ki a Brot für die Welt-en keresztül. Isten útjai viszont kifürkészhetetlenek… Örülök, hogy végül egy egész tanulmányi évet Heidelbergben tölthettem. Bár nem lehettem együtt itteni évfolyamtársaimmal, a Gustaw-Adolf-Werk lehetővé tette, hogy Heidelbergben is úgy érezzem magam, hogy tudjam, a legjobb helyen vagyok. A nyelvi hiányosságaimtól féltem, tudtam, hogy hátránnyal indulok, kemény munka vár rám… Sokat segített azonban az ösztöndíj programhoz tartozó egy hónapos intenzív nyelvkurzus, ahol megismerkedhettem a világ majd minden szögletéből érkező kínai, malajziai, brazil vagy perzsa diákokkal. És segített a közösség is, ahol laktam, nemcsak a nyelvtanulásban, hanem a beilleszkedésben is.

Egy kis egyházi bentlakás a Morata Haus, valamint továbbképzős központ is a segédlelkészek számára. Heidelberg belvárosában lakhattam, a Neckar-partján, mesebeli kilátással az óvárosra, a folyóra, a híres Alte Brücke-re és a várra. Gyorsan megbarátkoztam az ott lakókkal, nagyon kedvesek, segítőkészek voltak a beilleszkedésben. Nem igaz tehát minden sztereotípia – gondoltam magamban –, a németek nem is olyan távolságtartók, barátságtalanok, mint ahogy sokat állítják róluk. És az sem igaz, hogy sok sört isznak: a németek rengeteg sört isznak… Igen, ez is hozzátartozik, a kultúrához – tapasztalatot cserélünk, megbarátkozunk, egymás szokásairól mesélünk, ők kedvesen fogadtak, és németesen, én igyekeztem valami erdélyiséget és székelységet közvetíteni. Rengeteg közös programunk is volt, már ami a bentlakást illeti. Mivel viszonylag kevesen, 29-en laktunk ott, olyan volt, mint egy osztályközösség, évfolyam. Együtt reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk, kirándultunk, szülinapokat ünnepeltünk, esténként tévéztünk, „beszélgettünk”. Nagyon gyorsan és könnyen tudtam alkalmazkodni.

Az egyetemen is hasonlóan jó volt. A Ruperto Carola nemcsak német, de világviszonylatban is előkelő helyet foglal el a legjobb egyetemek rangsorában. Németország legrégebbi egyetemének teológiai fakultása pedig az alapító karok között van és ma is nagyon jónak, szakszerűnek számít. Bár eltérő rendszer szerint működik, örültem, hogy sok új dolgot hallgathattam, bejárhattam olyan kurzusokra és szemináriumokra, amelyekre máshol nem nagyon lehetett volna alkalmam. Szerettem egyetemre járni, tanulni, megismerkedni ottani teológusokkal, elbeszélgetni egyházról, vallásról, kelet-nyugatról, különbségeinkről és közös dolgainkról. És nemcsak teológusokkal, hanem más egyetemistákkal is. Amúgy a belvárosban az ember lépten-nyomon vagy egyetemistákba, vagy turistákba botlik. Emiatt van is egy különös hangulata a városnak: tipikus egyetemista város, rengeteg német és külföldi diákkal, emellett pedig a történelmi jellege sem elhanyagolható: a híres várat, a Neckar felett ívelő több évszázados hidat, a gótikus Szentlélek-templomot több ezer turista keresi fel. Városon kívülre is gyakran eljártam, a GAW badeni kirendeltségének konferenciáin rendszeresen részt vettem. Megtisztelő volt, ahogyan a közép-kelet-európai protestáns szórványból odacsöppenő ösztöndíjast felkaroltak, ugyanakkor megtisztelő volt számomra is, hogy egyházamat képviselhettem, magunkról, teológiánkról, kisebbségünkről, nehézségeinkről beszélhettem.

Gyakran jártam a környéken is, és más nagyvárosokban is. Az egyetem külföldi diákoknak különböző kirándulásokat kínált, így például. Freiburgba, Strasbourgba, Nürnbergbe. Számos programon vettem még részt, ezek közül kiemelném a szintén az ösztöndíj programjához tartozó gyülekezeti gyakorlatot is, valamint a Kirchentagot. A gyülekezeti gyakorlatot leginkább úgy jellemezném, mint a mi legációinkat, csakhogy lényegesen hosszabb és német volt. Az egy hónapot egy német evangélikus gyülekezetben töltöttem Heidelberg mellett. Nagyon hálás vagyok ezért a lelkészcsaládnak, ahol laktam, aki rendkívül kedvesek és türelmesek voltak hozzám. A gyülekezet programjain mindig részt vettem, megfigyeltem, mi hogyan működik, miben különbözik, vagy miben egyezik hozzánk viszonyítva. Nagyon értékes tapasztalatot szereztem, s egyben hasznos nyelvtanulást is jelentett számomra. Egy másik kiemelkedő alkalom a Kichentag volt, melyet az evangélikus egyház kétévente szervez meg, mindig más helyszínen. Idén Stuttgartban került megrendezésre; igazi élmény volt részt venni a reggeli bibliaórákon, a délelőtti- és délutáni előadásokon, majd az esti koncerteken. Sokszor nem tudtam, hogy a programok sokasága közül melyiken is vegyek részt.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon megérte kimenni Németországba. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Sok új élménnyel gazdagodtam, új barátok, emlékek, tapasztalatok, nyelvtanulás. És azt hiszem, Heidelberg is belopta magát a szívembe. Ahogy az ismert német dal énekeli, Ich hab’ mein Herz in Heidelberg verloren…

Bacsó István, másodéves magiszteri hallgató