Az előadás Kálvin Psychopannychia (A lelkek virrasztása) című művének felhasználásával és részleges újraértelmezésével, valamint Emil Brunner idevágó gondolatainak mérlegelésével a keresztyén hit egyik alapvető tanításának időszerűsítésére törekszik: mit jelent az előttünk járt "szentek közössége" és részvétele istentiszteleteinken, továbbá hogyan szemlélhetjük az idő feletti örök élet és az erre épülő evangélium központi kérdését?

A feltámadás, pontosabban a személy, az individuum feltámadásának hite, úgy ahogy az a Dániel könyvében vagy például a deuterokanonikus 1. és 2. Makkabeusok könyvében, illetve az Újszövetségi iratokban áll előttünk, hosszabb folyamat eredménye. E személyes feltámadásba vetett hithez nyújt adalékokat a Kr. u. 1. századi, ószövetségi apokrif, más megnevezés szerint pszeudoepigráf irat is, a Jób testamentuma. A Jób testamentuma által egyben betekintést lehet nyerni a Biblia „holdudvarának” bő irodalmába, s annak egyik közkedvelt műfajába, a pszeudoepigráf testamentum-irodalomba.

Üdvtani szempontból a keresztyén teológia mindenekelőtt Krisztus kereszthalálának hasznát hangsúlyozza. Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért, halálával kibékített bennünket Istennel, kereszten kiontott vérével megigazulást szerzett mindazoknak, akik hisznek benne. Krisztus feltámadásának üdvtani jelentőségét jobbára a halottak eszkatologikus (végidőbeli) feltámadásával kapcsolatban hangsúlyozzunk a halál felett aratott diadal valóságaként: ha Krisztus feltámadt a halálból, bizonnyal feltámadnak a halottak is, mivel Ő az első zsenge (vö. 1Kor 15,12.20).

Ókori és református hitvallásaink szövegében megjelenik a test feltámadásának gondolata, amelyet a régiek elsősorban a személyazonosság megőrzéseként értelmeztek. Ikoniumi Amphilokhiosz tanúsága szerint a személy és a test kapcsolatának ókori és jelenkori értelmezése között jóval kevesebb különbség van, mint amennyire első látásra feltételeznénk.

Az Újszövetség révén a feltámadás a keresztyén teológia egyik alapvető gondolatává vált. De a feltámadással már ószövetségi szövegekben is találkozunk, és az újszövetségi szerzők gyakran ilyen szövegekre hivatkoznak olyan apologetikus összefüggésekben, ahol a feltámadás kapcsán érvelnek. Ez az előadás megvizsgálja az ószövetségi halálról és feltámadásról szóló diskurzus ókori közel-keleti kontextusát és áttekinti a vonatkozó ószövetségi szövegeket, reflektálva azok későbbi értelmezésére is az Újszövetségben és a korai zsidóságban.

A reformáció egyik nagy megvalósítása a népiskolai hálózat kialakítása volt. Erdélyben az oktatás kiterjesztésére már a16. reformátori zsinatok nagy figyelmet fordítottak, de a tényleges népiskolai hálózat felépítése, kialakítása általánossá tétele csak a 17. századtól kezdődött el. Az előadás a korabeli iskolai oktatás alapvető kérdéseire keresi a választ, rámutatva az oktatás jellemzőire, a lelkész és a tanító hivatali viszonyára, a tananyagra és az iskolába járási hajlandóságra.

Az új liturgiát és az új ágendáskönyvet ismertetné, a mögötte álló elméleti magyarázattal, hogy ismerjék meg a kollegák, mit fogadnak majd el 2017-ben a Konventen. Az új liturgia koncepciója a kettős központú liturgia, ahol a szóban elmondott és a sákrámentumok által láthatóvá tett Ige egyenlő mértékben és egyenlő rangúan van jelen minden vasárnapi istentiszteleten.

Az előadás Thomas Long 1988-ban megjelent Preaching and the literary forms of the Bible című könyvét mutatja be és gondolja tovább.

Az intertestamentális kort, vagyis az Ószövetség kései iratai és a Jézus Krisztus kora közé eső igen-igen mozgalmas időszakot azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert ezalatt jelentős változások mentek végbe a választott ószövetségi nép gondolkozásában. Ebben a korban többféle írásmagyarázási módszer is kialakul, illetve gyakorlatban van, s ezeknek közös jellemzője, hogy erőteljesen támaszkodnak a már kialakult kánon könyveinek írott szövegére. Ezt tükrözi a Makkabeusok első könyve is.

A keresztyén teológia szempontjából a prófétai irodalom kulcsfontosságú szerepet tölt be. Az újszövetségi szerzők erre az iratgyűjteményre hivatkoznak, amikor Krisztus messiási mivoltát akarják legitimálni. Bullinger pedig a prófétai küldetésben látja a reformátori egyház igei szolgálatának az analógiáját. Ennek ismeretében nem véletlen, hogy az ószövetségi prófétizmus a bibliatudományokban is rendkívül sok figyelmet kapott. De ez a kutatástörténet mind a próféta személyét, mind a prófétai szövegeket illetően alapvető változásokról tanúskodik.

Új pedagógiai koncepciók és módszerek alkalmazása a katekhézisben. Teljesen gyakorlati megközelítésben kerülne sor az új pedagógiai koncepciók és módszerek alkalmazásának bemutatására. A katekhétikai előadás a jelenlegi katekhézis elég alacsony hatékonyságából indul ki, azaz megfigyeli és megállapítja, hogy mi változott a mai fiatal generációk megértési folyamataiban, ami megakasztja a katekhézist és nem engedi hatékonyan művelni azt. Meg kell azt is vizsgálni, hogy a lelkipásztor milyen hozzértéssel (kompetenciával) rendelkezik, ami segíti a katekhézis szolgálatában.

A holarchikus szemlélet a világot rétegzett világnak tekinti. Ez érvényes az egyházra is. Az egyének (személyek) hozzájárulnak a „csapathoz” (presbitérium, gyülekezet), a csapa a maga rendjén az egyénekből táplálkozik, és ugyanakkor hozzájárul a nagyobb egész, az egyház jóvoltához és küldetéséhez. Ezt a folyamatot mutatja be az előadás úgy, hogy az egyént és a gyülekezetet a részvételre (participácíó)  motiválja, ami hozzájárul az egyház megújulásához.

Mivel magyarázható a keresztyénség eredete, és mi az oka annak, hogy éppen abban a formában jelent meg, amelyben látható? E felvetésekre válaszolva – amelyeket nem kerülhet meg egyetlen történész sem – N.T. Wright neves Újszövetség-kutató a központi kérdésekre irányítja figyelmét: Mi történt valójában húsvétkor? Mire gondoltak az első keresztyének, amikor állították, hogy a názáreti Jézus feltámadt a halálból? Mit mondható el ma e feltámadáshitről?

A lelkészi szolgálat fontos része az éneklés, és fontos eszköze az énekeskönyv. Ismerjük-e valóban a gyülekezeti énekeinket? Tudatosult-e bennünk, hogy az egyes nagyheti és húsvéti énekeink milyen szimbólumokkal, s a dallamba is elrejtett üzenettel próbálják meg kifejezni a kimondhatatlant: a kereszthalál döbbenetét, a feltámadás titkát, az új élet örömét? Vajon mi ezeknek az énekeknek a története? Kik és mikor kezdtek először ezekkel a szavakkal és dallamokkal így énekelni az életről és halálról?

Üdvtani szempontból a keresztyén teológia mindenekelőtt Krisztus kereszthalálának hasznát hangsúlyozza. Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért, halálával kibékített bennünket Istennel, kereszten kiontott vérével megigazulást szerzett mindazoknak, akik hisznek benne. Krisztus feltámadásának üdvtani jelentőségét jobbára a halottak eszkatologikus (végidőbeli) feltámadásával kapcsolatban hangsúlyozzunk a halál felett aratott diadal valóságaként: ha Krisztus feltámadt a halálból, bizonnyal feltámadnak a halottak is, mivel Ő az első zsenge (vö. 1Kor 15,12.20).

Mindenestől túl van-e Krisztus feltámadása az empirikusan értelmezhető események vonalán, vagy vannak-e történeti, logikai úton is megragadható vonatkozásai? Az előbbi szempont inkább a barthi, egzisztencialista értelmezés álláspontját tükrözi, az utóbbi fontosságát viszont Pannenberggel együtt sokan nyomatékosan hangsúlyozzák. Krisztus valóságos, testi feltámadásának a kérdése, és ezzel szemben a különböző pszichologizáló, vagy más elméletek (a tanítványok tudatában támadt fel, hallucináció, a test ellopása, stb.) ma is élénk vita tárgyát képezi. (Például G.