Prófétai imádság:

Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Megállunk itt, ezen a helyen, melyet mi díszteremnek hívunk, de most mennyei tróntermed, örök lakásodnak földi, romló mása, egy rövid órára. Mi nem találunk szavakat, hogy ki is vagy te. Királynak mondunk, mert hatalmad van, de ez a hatalom gyengeségnek tűnik mások szemében. Arany helyett tövisből van koronád. Bírónak mondunk, de te magad fellebbezted meg ítéletedet, amikor helyettünk vállaltad a kereszthalált. Úrnak mondunk, pedig számodra nem létezik olyan alantas szolgálat, amit meg ne tennél a tieidért. Te más vagy, mint mi, teljesen más, és te azt akarod, hogy mi olyanok legyünk, mint amilyen te voltál köztünk, és ezért hívsz magadhoz a mai napon is. Kérünk téged, segíts, hogy ebben ma is előrehaladjunk egy kicsit.

Urunk, ez itt egy egyetemi közösség, akik most a vizsgáktól, a megtanulandó lapoktól alig tudják felemelni a fejüket. Ott zsonganak a fejünkben idegen szavak, évszámok, elméletek. Valósággal tompa az agyunk, és türelmetlenek vagyunk, nem bírunk még a házadban sem egy helyben ülni. Kellene a pörgés, hogy haladjunk. Közben egy irányvesztett országban élünk, a háborús hírek már nem ütik meg az ingerküszöbünket. A pusztítás mutatói is csak olyan villogó számok, mint a napi hőmérsékleti értékek. A világ mostoha. Te légy édesatyánk, ez a gyülekezet pedig anyaszentegyház. A lelki egykéknek te szerezz testvéreket. Levegő után kapkodó életünknek te adj szelet, lélegzetet, lelket. A némáknak szót, a süketeknek éneket.

Urunk, köztünk vannak, akik nemsokára az eke szarvára teszik kezüket. Keresnek majd barlangot, és raknak fészket, és sokszor kell majd feltegyék a süveget. És lesznek helyzetek, amikor tekergetnénk a nyakunkat. Tanítsd őket és minket, mi is a te szolgálatod. Készíts minket oda, ahová te küldeni akarsz. Adj ehhez értő szívet és engedelmes lelket, hogy ne a társadalmi rendet tartsuk törvényednek, és vágyainkat a Szentlélek ihletésének. Add, hogyha összetörjük a fajármot, ne vasjármot vegyünk a nyakunkba (vö. Jer 28), hanem a te igádat, amely könnyű és gyönyörűséges (Mt 11,30).

Szólalj meg itt, most köztünk. A fásultságunkat, érdektelenségünket oldd, képtelen tévképzeteinket tépd szét. Ha termő föld a lelkünk, hullasd abba igéd drága magvát, hogy az teremjen harmincannyit, hatvanannyit, vagy százannyit. Élő vized forrásából üdítsd fel lelkünket, virágoztasd fel előttünk a Paradicsom szép élő fáját, hogy szemünk, ha egyházodon végighordozzuk, lássa: már sárgák az aratásra, amelybe te hívsz bennünket.

De kik is vagyunk mi, hogy te, világteremtő hatalom, akinek szavára előáll a mindenség, a mi kis érces hangunkon, összefüggéstelen beszédünkön keresztül szólj? De mégis ezt akarod. Hálával és alázattal borulunk le e kegyelemért! Dicséret és dicsőség, tisztesség és hódolat száll feléd, minket megszólító Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk. Ámen.

Igehirdetés:

A hatodéveseknek déjà vu-jük, pontosabban déjà entendu-jük lehet a felolvasott ige hallatán, hiszen ezt az perikópát olvastam fel ezelőtt hat évvel, amikor ez a diákcsoport megkezdte teológiai tanulmányait. Ezenkívül Ószövetség-órán, amikor Jer könyvét vesszük, az elhívás az egyik olyan szöveg, amelyet részletesebben szemügyre veszünk, és most a legvégén ismét előkerül ez az ige, mely egy fiatal próféta elhívását és vívódását tartalmazza. Hat év alatt sok minden változott, cserélődött a csapat, és már nem is vagytok olyan fiatalok. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a római tanulmányút végére alig ketten maradtatok, akik jogosultak voltak az egyetemista kedvezményre, amely életkorhoz is kötött. Azonban a kapunyitási pánik jelei, a „még nem vagyok én erre kész” érzése jelen van bennetek, így a szöveg az évek alatt semmit sem vesztett aktualitásából. Most az utolsó tanárok által tartott akadémiai istentiszteleten Jer által szól hozzátok Isten igéje, és a nemsokára kezdődő szolgálatotokra vonatkozóan akar mondani valamit. És igen, aki furcsálja, hogy eddig csak a hatodéveseket szólítottam meg, igaza van. Azonban ezeknek az alkalmaknak mindig is volt a hatodévesek felé egy ilyen személyesebb hangvételük. Mindazonáltal úgy mondom Péternek, hogy Pál is megértse.

Az isteni kiválasztás pályaelhagyással jár. Nem túl biztató mondat, főleg itt a legelején. De mindenképpen igaz. Jer eredetileg az anátóti papok közül való volt, és a papság az egyik az Ószövetség alapján legteljesebben rekonstruálható foglalkozás: mikor kezdték, meddig végezték, honnan származott a jövedelem. A 7. században a papok a tűzáldozatokból és a termés zsengéiből éltek (Deut 18,1–5): húst, gabonát, de még a gyapjút is tehát az áldozatból kaptak, és lakóhelyüket is pontosan meghatározták: 48 város (Józs 21), melyek közül az egyik Anátót. Az ugyan nem világos, hogy az Anátótban folyó kultusz és papság egy a Jósiás-féle reform előtti helyi szentélyhez kapcsolódik-e, vagy pedig a papok innen felingáztak az 5 km-re lévő fővárosba szolgálatot végezni, mint ezt pl. az újszövetségi Zakariás esetében látjuk (Lk 1,8). Az azonban bizonyos, hogy ebben a korban papnak lenni biztos pálya volt, nyugdíjas állás, ahogy ma mondanánk: havi fix + appanázs.

Ezt írja felül Isten az elhívásával, mert prófétának lenni merőben más, mint papnak. És köztetek is van olyan, akit Isten egy másik egyetemről – jogról, matematikáról, informatikáról – hívott el, hogy Isten szószólói legyetek, és az ezzel kapcsolatos kétségek talán még mindig ott vannak a gondolataitok között. De hát mint mondtam, az isteni kiválasztás pályaelhagyás. Persze, most bárki mondhatná, azért a nagy többség nem így érkezett ide, hanem a döntés megszületése után csak ide felvételizett, esetleg egy olyan másodegyetemet végez, amely jól kiegészíti a lelkipásztori szolgálatot. De ismételten kimondom: az isteni elhívás pályaelhagyás. Prófétának lenni nem az, amit te most gondolsz róla. És ezt állítom úgy, hogy közben én végeredményben nem tudom, hogy te mit is képzelsz el a magad részéről. De az ő útjai nem a mi útjaink, és az gondolatai nem a mi gondolatatink (Ézs 55,8). Akit Isten elhív, fel kell adja a terveit, el kell veszítse az életét, hogy megtalálja azt (Mt 10,39). És itt nem valamiféle selyemkegyességre gondolok, hogy hogy hagyd el a komfortzónádat, feladom a kényelmemet és felkelek reggel précesre – ennek az ideje amúgy is lejárt –, meg a böjtben két fejezetet olvasok a Bibliából, hanem azoknak a kijelentéseknek a radikalizmusára, amelyekben az hangzik, hogy ha kell, vájd ki a szemed, vágd le a kezed (Mt 5,29–30), tagadd meg atyád és anyád, feleséged és gyermeked (Lk 14,26). Sokan próbálják ezeket az igéket szőrmentén értelmezni, hogy azért mégsem épp erről van szó ezekben az igékben, és nyilván nem öncsonkításra és családi viszályra hívlak fel titeket, de érezzétek meg, hogy amiről itt szó van, abban nincs megalkuvás, nincs részrehajlás, nincs feltételesség, csak önátadás és teljesség. Vagy-vagy. Nincs is-is.

Ezafajta radikalitás épp a fiatalkor jellemzője szokott lenni. Bennünk ég ifjúi tűz, hogy mi majd megmutatjuk, hogy is kell ezt csinálni. Sokszor úgy érezzük, hogy ha mi abban a helyzetben lennénk, amelyben most ebben vagy abban a gyülekezetben a lelkipászor, vagy éppen ha nekünk kellene vezetőként ezt vagy azt a döntést meghozni, akkor mi helyesen, bölcsen járnánk el. Más hogy nem látja, amit én? Tiszta és világos ügy. És van ebben valamilyen kimondott és kimondatlan, a ti esetetekben inkább kimondott, elmarasztalás az előttünk járó generációk felé. Azok elkényelmesedtek, lankadt a hitük, lanyhult a szeretetük, elpuhultak, cinikusokká lettek, nagy tanácstalanságukban a politikumhoz menekültek. De mi majd alapjaiban rengetjük meg a világot. Nekifeszülünk oszlopainak, Sámsonként, akár vakon, recsegni, ropogni fognak eresztékei. Nálunk van az archimédeszi pont, hogy kifordítsuk a világot a sarkából. Mikor ilyesmit hallok mindig eszembe jutnak a mítoszok, amikor a fiatal istenek megölik vagy letaszítják trónjukról a régi isteneket… Hát nincs semmi új a nap alatt… (Préd 1,9) Most persze gondolom mindenki azt a retorikai csavart várja, hogy hátrább az agarakkal. Láttunk mi már falon pókot és fűben nyuszit. De én azt mondom. Hajrá. Fogjátok, marjátok, tépjétek, cibáljátok. Pattanásig feszítsétek inaitokat. Lendüljetek, égjetek. Hátha nektek sikerül, ami közülünk csak némelyeknek, és az is csak néha. Próbáljátok.

Azért Jer nem éppen így állt hozzá a saját szolgálatához. Épp ellenkezőleg, ő úgy érzi felkészületlen, nem ért a beszédhez. Kiüt rajta a Mózes-szindróma. Uram, csak küldj, akit küldeni akarsz… (Ex 4,13) A fiatalságból sokszor fakadnak ilyen érzések. Salamon is gyereknek érzi magát trónra lépésekor (1Kir 3,7). Gedeon is azt emlegeti, hogy legkisebb atyja házában (Bír 6,15), és Saul is, hogy Izráel legkisebb törzséből való. Kevés vagyok én ehhez. Keveset tudok és abban is bizonytalan vagyok. Hogyan prédikáljak heti négyet, mikor itt alig-alig fogadták el egy-egy beszédem itt a hat év alatt? Hogy fogom tudni hirdetni az igét gyászolóknak és halálos betegeknek? Hogyan tartsak kátéórát a smartphone-nal születetteknek? Hogyan viseljem én egyedül egy gyülekezetnek a gondját? És ha most ismét azt várjátok, hogy valami csavarral rögtön beadom a kegyelem-komplexet, akkor ismét csak ki kell ábrándítsalak benneteket. Mert talán tényleg nehezebb ma igét hirdetni, mint valaha. Kegyes szólamokat, üres papi frázisokat, keresztyén-konzervatív elveket lehet sorolni napestig. De ha nincs mögötte egy valós emberi példa és élet, mind érezzük, hogy ezeknek még a fele sem igaz, fake az egész. Csak mert teológiailag kerek, hitvallásos, még nem lesz hiteles, se evangélium. Még a farizeusok is tovább jutottak ennél. És ezt érzi, tudja még a köszönésedből is a legegyszerűbb ember. Hogyan lehet hát? Hitelesen. Ne Kálvin és Bullinger akarj lenni a gyülekezetben, hanem Anita, Áron, Bence, Dávid, Huba, Katalin, Lehel, Miklós, Roland, Sándor, Tamás, Zoltán, akiknek vannak maguknak is kérdéseik és kétségeik, de hittel igyekeznek megbirkózni az akadályokkal.

Mert az evangélium legnagyobb ellensége mégiscsak az élet maga. Olyanoknak hirdetitek az igét, akik sok mindent láttak már. Többet, mint ti. Sokat éltek és értek. Mert aki egy idegen országban 12 órán keresztül, heti hat napon át egy deszkán hasalva uborkát szed, hogy víz gyűl a mellére, hogy aztán a barakkban este a munkafelügyelő molesztálja, csak a bérét adja ki… annak te beszélhetsz a lélekről, meg a testvéri szeretetről, Isten gondviseléséről, meg a házi táblákról. Az az igazság, hogy egy széthulló világrend fogytán lévő kapcsai vagytok. A világ, amit ismerünk, elemeire bomlik szét. Utolsó fadarab vagytok a Szentlélek ellobbanó tüzében. Legfeljebb olyan pásztorok lehetünk, amilyenekről Ámósz beszél: az oroszlántól jó, ha két lábszárat megmentünk, vagy a fül hegyét (Ám 3,12). De ha van bennetek valami az előzőekben emlegetett ifjúi tűzből, úgyis megpróbáljátok majd. És ez elég.

Érdekes, hogy Isten már az első megszólító mondatában válaszol arra, amit a próféta kibúvóként mondani fog. Ezt retorikailag prolepszisnek nevezzük, de itt teológiai súlya van. Jer a fiatalságára hivatkozik. Nem tudni, hány éves Jer ekkor. Úgy tűnik, hogy még nem kezdte el papi szolgálatát, amelyet a különböző források különböző életkorhoz kötnek: 30 (Num 4,3); 25 (Num 8,24); 20 (Ezsd 3,8; vö. 1Krón 23,24), és a fiatal fiú megnevezés az elhívástörténetben egy tizenéves ifjú képét valószínűsíti. Hogyan hallgatna a jeruzsálemi papság, a királyi udvar egy középiskolás korú gyermek szavára, akinek alig pelyhedzik szakáll az állán?! De Isten azt mondja, hogy nem most lett próféta Jer, hanem jóval ezelőtt, az anyaméhben. Jer szerint túl fiatal, Isten szerint már a fogantatás előtt kész volt a szolgálatra, mert Ő választotta rá. A prófétaság nem pilot-program Istennek, hogy most elkezdjük és majd lesz valahogy. Ő már a tervezésnél fontolóra vett mindent. Hiszed-e ezt? Tudsz-e ebben bízni? Ne számolgasd, mennyi mindennek kell összejönnie, hogy minden körülmény adott legyen: feleségednek közeli jó munkahely, közelben jó iskolák, de azért legyen pénz is, és hasonlók. Ha Isten prófétának rendelt, szádba adja igéjét, élvezni fogod, az ige vidámságot szerez neked (Jer 15,16). És hogy ki tér meg a szóra, az már nem a próféta hatáskörébe tartozik. Ti csak meghívókat kézbesítetek, és hogy ki jön be a mennyei vacsorára, az a gazda és a vendég dolga. Figyelj Istenre, bízz benne!

De az az igazság, hogy Jer-nak később sem múlik el a Mózes-szindrómája. Vallomásaiban arról beszél, hány alkalommal próbálta meg később is abbahagyni a szolgálatot (Jer 11,18–12,6; 15,10–21; 17,14–18; 18,18–23; 20,7–18). De itt az elhívás végén – amely valószínűleg egy későbbi értékelő szöveg – Jer-nak két félelem közül kell választania: vagy az emberektől fél, akiknek az igét hirdeti, vagy Istentől. És az itt megjelenő ige nem az istenfélelemre használatos kifejezés, hanem a rettegés, a veszedelemben érzett ijedség, a halálfélelem érzése. Választani lehet a világ vagy az Isten nemtetszése között. És hogy az előbbi mit jelent, azt is az ige részletezi: királyok, vezetők, papok és az ország szabad népe. Gyakorlatilag mindenkivel össze kell akaszkodnia a prófétának. Ezt látjuk a továbbiakban is. A királyok elégetik Jer tekercsét (Jer 36,23). A vezetők is szívesen látnák holtan (Jer 26,11) és börtönbe vetik (Jer 37,15). A papok megveretik és kalodába zárják (Jer 20,2), de még a kollégákkal is – az Úr prófétáival – meggyűlt a baja Babilonban (Jer 29) és otthon (Jer 28) egyaránt. A falubeliek pedig, a földik merényletet terveztek ellene (Jer 11,21–23). Azt hiszem, volt oka félni Jer-nak…

És Isten nem azt mondja, hogy le fogod őket győzni vitában (vö. Jer 18,18), el fogják ismerni az igazadat, meg fogod tudni akadályozni a fogságot. Hanem azt, hogy harcolnak ellened, de nem bírnak veled. Állni fogod az ütéseket. Isten nem győzelmet ígér, de azt igen, hogy nem győznek le. Nem fogsz megszabadulni a konfliktusoktól, de nem fognak felemészteni. „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk.” (2Kor 4,8–10). Mert ennek a sok mindennek, amit már számba vettünk, nincs is jó feloldása. Nem lehet áthidalni csupa jószándékkal és szakértelemmel a generációs különbségeket, a kommunikációs nehézségeket, az egyház és társadalom közötti szakadékot. Nincs megoldás. Megváltás van. Ez pedig igazából titok: annak bizalma és megsejtése, hogy Isten kezében van mégiscsak ez a világ, és benne én és a gyülekezetek. Mert minden igaz, amit elmondtunk eddig a világról, de nekünk azt is látni kell – főleg azt kell látni –, hogy ezt a világot Isten szent Fia által megváltotta. Simul iustus et peccator. Bűnös minden ízében, és megváltott és igaz teljes mértékben Isten szemében. A kettő egyszerre igaz, és nekünk nem szabad csak a bűnt látnunk. Neked nem megváltanod kell a világot, hanem a váltságot hirdetned.

Azzal kezdtem, hogy azért választottam ezt az igét, mert az ifjú próféta vívódását és belső feszültségét jeleníti meg, amely sokféleképpen a most végzős hatodévesekben is jelen lehet. Isten titeket is ilyen fiatalon hív a szolgálatba, és nektek is ugyanazt mondja: harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled, én szádba adom igémet. Ezzel bátran indulhattok neki a szolgálatnak. És ha majd elcsüggednél, mert valami nem sikerül, jusson eszedbe: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16) Ámen.

Nagy imádság:
Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Köszönjük, hogy te beszélő Úr vagy, aki nem jelek és ómenek, változások és szelek által üzensz, hanem magad lettél testté, hogy elmondd, amit előtte is és utána is mi csak töredezetten tudunk kifejezni. Te voltál a megtestesült szó, és minden tetted üzent valamit, ami ámulatba ejt bennünket, alázatra hív, és arra, hogy kifejezzük neked hódolatunkat és tiszteletünket.

Urunk, te elhívsz minket. És nekünk el kell hagynunk a komfortzónánkat, el kell hagynunk házunkat, testvérünket, atyánkat, anyánkat, házastársunkat, gyermekeinket, szántóinkat érted és az evangéliumért (Mk 10,28). Adj erőt ezt megtenni, hogy szolgálatunk ne csak ábrándozás legyen egy országról ott fent, hanem tevő akarat, szilárd elhatározás, cselekvő szó, valódi testté lett ige. És azt, akit most elhagyni látszunk, nálad nyerjük vissza ismét, benned leljünk velük is új családra és népre, igazi közösségre.

Fiatalok vagyunk! Kevesek vagyunk ehhez, keveset tudunk, és abban is bizonytalankodunk. Te pótold ki, ami híja van kegyességünknek, tudásunknak, hitünknek és meggyőződésünknek, hogy hitelesen tudjunk téged hirdetni. Ne az igazságok mögé bújjunk el, ne takarózzunk hagyománnyal, a törvény betűjével, hanem mint emberek álljunk meg egymás mellett és előtted, akik tőled várják és kapják megváltásukat. Adj ebben bölcsességet és bátorságot, józanságot és igaz kegyességet. Add Szentlélek vezetését, ő adja szánkba a te igédet, amikor hirdetni kell üzeneted szószéken, a smartphonnal születetteknek, halálos betegeknek, vagy koporsó mellett állva. Add meg abban az órában, amit mondanunk kell.

De van bennünk bizonyítási vágy is. A jeremiási szolgálatból sokszor igazán ingyen is vállalnánk a rombolást és a gyomlálást. Szétcsapnánk a képmutatók és a világ fiai között. Meg akarjuk rendíteni ezt a világot, de csak azért, hogy te teremtsd újjá akaratod szerint. Ebből az ifjúi indulatból használj fel terved megvalósítására. Urunk, engedd, hogy égjünk, de el ne porladjunk, szolgálatunk nehogy hamvába haljon, és a lelkesedés ne csak múló fellángolás legyen, idegen tűz oltárodon (vö. Lev 10,1), hanem a Szentlélek szeráfok által nyújtott parazsa (Ézs 6,6–7), mely megtisztítja ajkunkat és ezt a bűnös világot.

Ellenséges a világ. Legalábbis mi sokszor így érezzük. Lehet, hogy szélmalmok az óriások, de add, hogy senkitől meg ne riadjunk, hanem téged féljünk és téged tartsunk szentnek. Ha küzdeni kell, segíts, hogy le ne győzettessünk, ne bírjanak velünk. Ne törjön meg az élet, a csalódás ne irtsa ki hitünket, hanem tudjuk, hogy te már anyánk méhében tanítottál. A teológiai képzés már az anyaölben kezdődött, és vizsgája minden nap, amikor meg kell élnünk a hitünket. Erre a szolgálatra kérjük az áldást. Engedd felismerni elhívásunkat, méltónak lenni hozzá, és eleget tenni neki.

A vizsgaidőszak hátralévő részében is légy velünk. Engedd túllátnunk a formán és a kereten, és úgy járjunk-keljünk itt, mint akik templomodban élnek, hallják igédet, mert még nem oltatott el a szövétnek (vö. 1Sám 3,3). Adj áldást a tanulásra és vizsgázásra, benned leljünk nyugalmat tanító és tanítvány lelke.
Íme, te prófétáidat nem szétzavarod, hanem áldást akarsz adni rájuk. Áldunk téged ezért. Magasztalunk, mennyei Felség. Dicsőítünk, Megváltó és Megszentelő Úr és Lélek. Krisztus érdeméért kérünk. Ámen.