A sivatag hódító-útra indult, és úgy néz ki, hogy senki sem tudja azt/őt feltartóztatni.
Az elsivatagosodás új világatlasza szerint, amely 2018 nyarán jelent meg, főleg Afrikában és Ázsiában rövid időn belül drámai méretű talajromlás következik be. A világméretű talajromlás következtében milliók élete válik lehetetlenné hazájukban és hagyják el ősi lakhelyüket.
A Holt-Tenger évről-évre zsugorodik, a felülete az utóbbi mintegy ötven évben körülbelül egyharmadával csökkent, a mélysége pedig évente egy méterrel apad.
Olténiában évente egyezer hektárnyi területet hódít meg a sivatag növelve így az „oltyán Szaharaként” emlegetett déli vidéket.
A sivatag hódít, terjed, az élettér behódol, zsugorodik.

Nem azért mondtam el mindezt, mert környezetvédelmi kérdésekről akarnék beszélni. A sivatag térnyerését jel-képnek szánom. Segítségével arra utalok, hogy egyre inkább tért veszít a teremtett és megváltott, az Istentől nekünk szánt élet, amelyet főként az elevenség, a reménykedés és a hálás megelégedés jelenít meg. Nem általában az embereknél, hanem különösön a hívő keresztyéneknél. Ilyenekként
több okot látunk a kesergésre, mint az örömre;
több indíttatást érzünk a panaszra, mint a hálára;
nagyobb és mélyebb bennünk a késztetés arra, hogy imádságban szükségeinket vigyük Isten elé és kérjünk Tőle, mint arra, hogy dicsőítsük Őt ajándékaiért;
erősebb bennünk a bátortalanság, a lemondás, mint küzdés és a kitartás,
mélyebb a bénító félelem, mint a bátor bizakodás, a beletörődés, mint az ellenállás.

Erőtlenül és aszotton lóg a kezünk a testünk mellett, képtelenek vagyunk kinyújtani, hogy elvegyük, amit valaki adni akar, odanyújtani a másiknak, hogy biztonságként megfogja azt, felemelni, hogy simogassunk, netán védekezzünk, és – ha kell - harcoljunk. Remeg a térdünk, topogunk egyhelyben, vagy csoszogunk, húzzunk magunk után a lábunkat. A kis lépések is nehezünkre esnek, alig jutunk előbbre. Megszeppent a szívünk, kuszák a gondolataink, nem tudjuk, hogy mit akar az Úr velünk, és hogy mi az értelme mindannak, ami velünk történik, különösen a váratlan és drámaibb eseményeknek.

Készülés közben azt gondoltam, hogy a sivatagosodás, az élettér-vesztés az én nemzedékem, az ötven pluszosok problémája. De rájöttem, hogy az elbátortalanodás, az elbizonytalanodás, az elerőtlenedés általános. A keresztyén fiatalok is szárnyaszegettek.

Távol áll tőlem, hogy ezért bárkit – idősebbet vagy fiatalabbat, fiatalt – elítéljek. Még távolabb áll tőlem, hogy rosszallást ébresszek bárkiben is. Ha ezt tenném, az Isten ellenében tenném. Ugyanis Ő megszólítja és bátorítja a bátortalanokat, illetve felszólít valakiket, talán azokat, akik erősek, vagy erősebbek, hogy erősítsék az erőtleneket. Vagy – paradox módon – azokat, akik névlegesen élnek, de tulajdonképpen halottak, hogy erősítsék a haldóklókat (Jel. 3,1–2). A halottak nem eltemetik a halottjaikat, hanem erősítik a halódókat.
Megszólít és megszólíttat: „Mondjátok a remegő szívűeknek”. Úgy néz ki, hogy azok a csatornák, amelyen a bátorító szó elékezik hozzánk, nem zárultak el. Vagy Szentlélek éppen most tisztogatja azokat.

Amit az Isten mond és mondat, az Róla szól: „Ímhol Istenetek. A bosszú jön. Isten megfizetése. Ő jön és megszabadít titeket.”
Furcsa. Azzal akar erősíteni, hogy magáról beszél. Talán azért, mert magunkról magunknak és egymásnak már sokat beszélünk. És azért, hogy elmondja: az erőtlenségből nem a köztünk és bennünk rejlő erő vezet ki. Tőle, Belőle kapunk erőre, életre. Azért beszél önmagáról, hogy levegyük tekintetünket magunkról, és felemeljük azt Reá. Hogy elindítsa bennünk a 121. szoltár belső párbeszédét: „Szemeimet a hegyekre emelem. Honnan jön az én segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az ég és a Föld teremtője”.

Isten most nem úgy beszél magáról, mint a világmindenség teremtőjéről, a lét eredetéről, hanem úgy, mint a bosszúállóról, aki megfizet. Azért beszél így, másként magáról, hogy elmondja: nem mindegy, hogy kinek látjuk Őt, amikor ma Rá nézünk. Ugyanis az elerőtlenedésnek és elbátortalanodásnak nem csak az az oka, hogy nem Rá nézünk, hanem az is, hogy nem jól látjuk Őt, nem olyannak, amilyennek most mutatja magát.
Hat évvel ezelőtt, 2012-ben hirtelen meghalt Anne Eshuis, aki hollandiai Protestáns Teológiai Egyetem nemzetközi kapcsolataiért felelt. Kollegával éppen intézetünkben jártak hivatalos látogatáson, amikor egyik kolozsvári szállodában hirtelen utolérte a halál. Én intéztem a hivatalos ügyeket, és eközben az a furcsa érzés támadt benned, hogy hozzátartozójává lettem. Az igazi hozzátartozói kétezer kilométerre voltak innen. Ügyintézés közben panaszolta az egyik orvos, hogy sokszor nincs, akit értesítsenek, amikor valaki az utcáról korházba kerül, vagy amikor valaki meghal. Senkinek sem rokona. Ady Endre szavaival: „Se rokona, sem ismerőse, nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek.”.
Istent ma nem jól látjuk, vagy nem látjuk elég jól, ha Őt a mindenható Teremtőnek tartjuk. Ugyanis így beszél magáról: „Íme Istenetek. Bosszú jön. A megfizetés Istene. Ő jön és szabadít meg.”. Isten és a bosszú, a megfizetés összetartoznak. Sőt – egy kicsit kiélesítve – Isten a bosszú. A bosszú, a megfizetés azt feltételezi, hogy az Isten és mi, akikhez ma szól, összetartozunk. A hozzátartozóért szoktak és volt szabad bosszút állni, megfizetni. Akkor látjuk Őt jól, olyannak, amilyennek ma mutatja magát, ha meghalljuk, hogy Ő hozzánk tartozik – Íme Istenetek –, és mi hozzá tartozunk. Azért, mert Ő teremtett, de főleg azért, mert a Krisztus drága vérén megváltott és a maga tulajdonává tett. Az igeszakasz kivásároltaknak, kiváltottaknak nevezi azokat, akik hazafelé és a Sion felé tartanak. Az úton, amely a pusztában van, a megváltottak járnak, azok, akiket Istenük kiváltott. „Isten a bosszú” rokonértelmű kifejezése annak, hogy „Isten szeretet”.

„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” (Antoine de Saint-Exupéry) Az Isten felelős lett azokért, akik megváltott, kiváltott és a hozzátartozóivá tett. Ezt Ő a bibliaolvasási igeszakasz által mondja el egyértelműen: „Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, …? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan.” (Lk 18,7.8).

A megfizető Isten felelős érettünk. Az ellenségeink az Ő ellenségei. Bosszút áll rajtuk. De hát kinek fizet meg? Hiszen az igeszakaszban nincs is szó ellenségről.
Nincs szó arról az ellenségről, akit/amit mi tartunk ellenségnek. Ugyanis mi főleg azt tartjuk ellenségünknek, aki vagy ami foglyul, rabul ejt minket. Erről, ezekről valóban nincs szó a mai igeszakaszban. Nem tudjuk meg, hogy a megváltottak honnan jönnek, hogy kik voltak a fogva tartók. Ma nem a rabosító ellenségről van szó, hanem arról, amely feltartóztat, megakadályoz abban, hogy célba érjünk, hogy haza érjünk, hogy az Istenhez érkezzünk. Ennek jelképe a kiszáradt föld, a kietlenség, amely kiszív belőlünk minden erőt. Ezt az ellenséget jelképezi a végtelenség, amely eltévelyít, lehetetlenné teszi a tájékozódásunkat és az elveszettség érzését kelti bennünk; ennek személyesíti meg a vakság, a süketség, a némaság és a bénaság, amely korlátozza az észlelésünket, önmagunk kifejezését és az összetartozásunkat. Erre az ellenségre utal a ragadozó vad és az oroszlán, amely veszélyezteti, fenyegeti a létünket és megfoszt az élethez nélkülözhetetlen biztonságunktól.
Nem konkretizálom, nem helyettesítem be sem a pusztát, sem a végtelent, sem a fogyatékokat, sem az életveszélyeket. Ti megteszitek. Csak az ellenség meghatározását ismétlem meg: ellenségünk az, ami feltartóztat, megakadályoz abban, hogy célba érjünk, hogy haza érjünk, hogy Istenhez érkezzünk.
 
Várjuk az Urat, és közben megyünk elébe. Visszajövetele hívogat és vigasztal. Az életünk, amely beteljesedik, amikor megérkezünk Hozzá, kiteljesedik az úton, amelyen Ő jön felénk és mi megyünk feléje. Az ellenség azt akadályozza, hogy az életünk kiteljesedjék itt és beteljesedjék ott. De Isten bosszút áll rajta. Nem úgy, hogy megsemmisíti, hanem úgy, hogy átváltoztatja azt. Valami ilyesmit jelent a megfizetés, a beteljesítés. Az élettelen puszta a bőség helyévé válik – ezt sugallja az áradó öröm, a csodaliliom. A korlátok – a vakság, a süketség, a bénaság, a némaság – eltűnnek. Nem azért, hogy újra járhassunk és beszélhessünk, hanem azért, hogy ugrándozhassunk és ujjonghassunk. A tikkasztó szárazság, a délibáb nem megenyhül, hanem tóvá lesz, a szomjú föld nem átnedvesedik, hanem teljesen átitatódik, elárasztja azt a mélyből feltartóztathatatlan erővel feltörő víz. A végtelenségben nem turista-jelek igazítanak el, hanem út vezet, amelyen nem lehet eltévedni. A ragadozó állatok nem elhúzódnak valahova, hanem nem lesznek. Az Isten felelőssége, bosszúja lehetővé teszi a kiteljesedő életet, a túláradó örömöt, a céltudatos és célegyenes járást. Megvalósul Jézus jövetelének célja, tudniillik, hogy életünk legyen, bőséges életünk (Jn 10,10). A lankadt, majdhogy nem élettelen kéz megtelik életerővel, a tétova láb kiegyenesedik és megizmosodik, a remegő szív repesni fog.

A bosszú, a megfizetés elvesz még egy korlátot: a földhözragadtságot, amely miatt nem látjuk a földön a mennyet. A pusztának a Libanon, a Kármel és a Sáron-völgy dicsősége és szépsége adatik – ők pedig, a kiváltottak és a megbosszultak – az Isten dicsőségét és szépségét látják. Szemünk nem a világ észlelésére nyílik meg, hanem arra, hogy a világban, az életeseményekben meglássuk az Istent. Hogy túllássunk a közvetlen szemünk előtt lévő valóságon. Fülünk nem az emberi hangokra nyílik meg, hanem az Isten igéjére és beszédére, hogy az emberi beszédből – beleértve a prédikációt is – kihalljuk az Istent.

Bosszút áll az Isten, igazságot szolgáltat hamar. Immár nem a sivatag hódít, hanem a buja növényzet, nem a Dél terjeszkedik Észak felé, a puszta a Libanon felé, hanem Észak, Libanon, Kármel, Sáron-völgy adatik a pusztának. A tér nem beszűkül, hanem kiterjed, az élet, az életünk nem zsugorodik, hanem kibontakozik. A zsoltárossal együtt mondjuk: „Nem adtál ellenség kezébe, hanem tágas térre állítottad lábamat” (Zsolt 31,8). A tágas téren gyarapodik az életünk, Isten-látás és Isten-hallás által kitágul a menny felé és mélyül az értelme. A tágas téren feltárulkozik a horizont és – akárcsak Mózesnek a Nébó hegyén – felsejlik az ígéret, az örök élet, a Sion. Ott örök öröm koszorúzza a fejünket és boldog örömben lesz részünk. Ámen.