Minden ember bolonddá lesz tudomány nélkül… Mondhatnám azt, hogy a teológiai oktatás egyik szép jelmondata az, amely Jeremiás próféciájában itt megfogalmazódik. Hiszen a tudomány, a daʿat itt az Isten megismerését jelenti. De egy olyan bátorítás is, amelybe igehirdetőként ezen az istentiszteleten én magam is szeretnék belekapaszkodni. Mert egy olyan szövegrész alapján kell prédikálnom, amely az igehallgató gyülekezettől különös odafigyelést igényel. De ezért nem fogok elnézést kérni. Mert mint sok más mély isteni kijelentés, úgy ez is érzékelteti, hogy az Isten megismerése, a tudomány valóban csak elköteleződés, tanulás, fokozott odafigyelés révén hozzáférhető (vö. lámad, tanulni ige a 2. vben!). (Egyébkén miért is nevezik Jézus követőit tanítványoknak?)

Az igehirdetés alapjaként megadott textus egyike azon bibliai perikópáknak, amelyeket műfai szempontból bálványpolémiának szoktak nevezni. Ilyen jellegű szövegekkel többször találkozunk a Szentírásban. A babiloni fogság nagy prófétájánál, Második Ézsaiásnál, több költemény témája Izrael Istenének és a bálványoknak a szembesítése. De olvasunk ilyen jellegű költeményeket a Zsoltárok könyvében is. Ez a tematika képezi az alapját néhány bibliai narratívának is, mint pl. a JHVH jelenlétét szimbolizáló láda előtt földre hulló filiszteus Dágán-isten (1 Sám 5), vagy a még ismertebb Kármel-hegyi történet Illésről és a Baál-papokról (1 Kir 18), vagy az egész Dániel könyve. Az ilyen jellegű szövegek gyakran szarkasztikus hangvételűek. Hozzá kell tenni azonban azt, hogy e szövegek mögött rendkívül fontos szerepet játszik egy sajátos történeti szituáció. Itt nem egy győztes nemzet parodizálja a csatát vesztett idegeneket (úgy ahogyan azt az imperialista asszír királyok egykori feliratain olvassuk). Ellenkezőleg! Ezek a szövegek olyan helyzeteket tárnak elénk, ahol a JHVH-hit kockán forog, ahol a JHVH-ban hívők szemmel láthatóan legyőzöttekként jelennek meg. 1 Sám 5-ben Izrael csatát veszít a filiszteusok ellen, így kerül a szent láda Dágán isten templomába. De paradox módon a győztes nemzet istene mégis hódolni kényszerül a vesztes nemzet Istene előtt. 1 Kir 18-ban a Jezabel-időszakban vadul üldözött JHVH-hit látszólag utolsó bástyájaként pózoló Illés próféta egyedül áll 400 Baál prófétával szemben. S a hosszú évek szárazsága után hőn óhajtott esőt mégsem az esőistenként dicsőített Baál hozza el, hanem a láthatóan periférikus tiszteletnek örvendő, már-már a kihalás szélén álló Illés Istene. Második Ézsaiás, aki költeményeiben gyakran szembesíti JHVH-t Babilon isteneivel, akkor teszi ezt, miközben Júda népe épp Babilon foglyaként az Eufrátesz mellett gyászolja az elvesztett nagy csatát.

Nincsenek konkrét adataink arra nézve, hogy a jeremiási prófécia pontosan milyen háttérhez köthető. Vannak, akik ezt is a babiloni uralom idejére teszik. De bárhogyan legyen is, Jeremiás könyvét olvasva egyértelmű, hogy olyan időszak terméke ez, amikor Izrael ősi Istenébe vetett hitet sokkal vonzóbb és divatosabb kultuszok marginalizálták. Ha Jer 10:2 „égi jelei” asztrál-istenekre utalnak, valószínűleg nem tévedünk, ha e prófécia mögött is egy olyan történelmi időszakot tételezünk fel, ahol JHVH hívei folyamatosan csatát veszítettek (késő Kr.e. 7. század). S paradox módon mégis azt hirdetik ezek a történetek, hogy JHVH az igazi Isten.

Úgy gondolom, hogy ez az egyik olyan pont, ahol a bibliai ige elemi erővel hasít bele az emberi lélekbe. A leigázott, a kiszolgáltatott, már-már a kihalás szélén levő JHVH-hívő azt mondja, hogy mégis ő az igazi Isten. Nos, ez az a hit, amelyet nem lehet legyőzni! Ez az a hit, amely a saját sorsát, aktuális helyzetét nem ugyanabban a dimenzióban szemléli, mint Isten történetét. Az én kiszolgáltatottságom nem jelenti azt, hogy Isten is kiszolgáltatott. Az én sikertelenségem nem jelenti azt, hogy Isten is sikertelen. Dániel három sorstársa a tüzes kemencébe való belépés előtt arról tett hitvallást, hogy „az Isten, akit mi imádunk képes kiszabadítani a tüzes kemencéből. De ha ne tenné is, akkor sem vagyunk hajlandók őt más istenre cserélni.”

Nem nehéz elkötelezni magunkat egy olyan Isten mellett, aki kiszabadít a tüzes kemencéből. De nem ez az a hit, amelyet nem lehet legyőzni. Hanem az, amely Isten létét függetleníteni tudja a személyes sikerektől és kudarcoktól. Jeremiás próféta sajátos történelmi helyzetében lehetett volna ennél racionálisabb reakció is: megtagadni a régi hitet, amúgy is már kevés a rajongója, és átérni a sikert ígérő győztes nép oldalára. Vagy fel lehetne építeni egy másik képzeletbeli, utópisztikus világot, ahol nem nézek szembe a tényekkel, letagadom a történelmi valóságot. De a prófétai ige itt abszolút új hangon szólal meg. Van egy másik út is. Egy olyan út, hogy „ha ne tenné is, akkor is ő az Isten.”

Az igazság az, hogy leginkább erre a hitre lenne szükségünk ma is. Sokan vannak, akik életük sikertörténeteiben fel tudják fedezni Istent. De ha az a hit a tied, amelyről itt a prófécia beszél, s amelyről végső soron Jézus beszél, s az apostolok tanítanak, akkor sokkal több mesélni valód lesz. Mert az életben sokkal több olyan eseményben van részed, ami nem úgy történik, ahogyan szeretnéd. Ami nem a tüzes kemencéből való szabadulásról szól, hanem megégésről, leégésről, veszteségről, kudarcról.

Jer 10:1-16 szövegtörténeti szempontból korántsem egyszerű, s egy lényeges megjegyzésre szükség van ahhoz, hogy a jelenlegi kanonikus héber szövegre alapuló fordításaink olykor-olykor kusza gondolatmenetét követni tudjuk. A logikai zavart többek között az okozza, hogy ez a prófécia az idők során változáson ment keresztül. Ennek egyik kézzelfogható bizonyítékát látjuk akkor, ha a masszoretikus héber szöveget összehasonlítjuk annak ősi görög fordításával, a Septuagintával (vö. 4QIsab is!). A görög Biblia, amely formailag kétségtelenül a prófécia ősibb variációját képviseli, nem tartalmazza az 5a.6-8.10 verseket, illetve egy esetben a versek sorrendjét is másként hozza. Ha ezt az olvasatot követjük (1-4.9.5b.11-16), a szöveg már egy logikus egységet alkot. A masszoréta szövegben fellelhető későbbi kiegészítések (6-8.10 versek) tovább fokozzák a próféciában korábban meglévő szembeállítást a pogány népek istenei és Izrael Istene között. Első formájában a szöveg tehát két nagyobb részre tagolódott: előbb az idegen isteneket, majd ezzel ellentétben JHVH-t mutatta be. És végül levonta a következtetést, amelyet az alapigéből hallottunk.

Első látásra nem érthető, hogy mi az összefüggés a pogányok útja (derek) illetve szokásai (chukkót) és az ezt követő bálványkészítésről szóló részletes leírás között. Nem világos, hogy a 2a.3a-ban olvasható „pogányok útját ne tanuljátok meg” és „a népek szokásai hiábavalóság” után miért kezd el hirtelen konkrétan a bálványkészítéséről beszélni (3b s köv.). A prófécia egészét tekintve azonban azt láthatjuk, hogy a szöveg szemlélete szerint az út, vagyis az életmód (a derek ezt is jelenti) és szokás mögött alapvetően egy teológia áll. Az, hogy milyen Istenben hiszel, alapvetően meghatározza azt, hogy milyen az életutadat. (Ezért mondta Jézus, hogy „gyümölcseikről ismeritek meg őket”, vagyis az etikából, a cselekedetekből visszavezethető a teológia, az istenhit.) Ily módon ez a jeremiási szöveg nem csupán két elvont teológiai gondolkodás polemikus szembeállítása, hanem két életforma ellentétezése is. A költemény legvégén derül ki, hogy hová csúcsosodik ki minden. A teológia, a hitvallás identitás-meghatározó elem. Az, amiről itt olvasunk nem két teológiai szemlélet elvi vitája csupán. A prófécia nem arról szól, hogy hogyan is készült a pogány népeknél az istenszobor. A kérdés nem is csupán annyi, hogy kicsoda Isten, hanem a kérdés az, hogy végső soron kicsoda Izrael? Mitől másabb ő, mint a többi nemzet? De ezt az önazonosságot semmi másban nem tudja úgy kifejezni, mint a teológiájában. Abban, hogy elmondja: más az az Isten, akit imád. Csodálatos dolog: ha Izrael léte forog kockán, a megoldást a teológiában keresi! Valójában e hitben rejlik minden, amely őt másoktól megkülönbözteti.

Milyen sarkalatos hitbeli meglátások állnak e két alapvetően különböző öntudat mögött?

(1) A pogány istenek kellő alapossággal kidolgozott szobor formájában materializálódnak. Az anyagiasság, a vizualitás, a láthatóság, a tapinthatóság egy igen lényeges elem. Az érzékelhető, a megfogható isten utáni vágy ilyen formában konkretizálódik. A bibliai Izrael hitének egyik alappillére az a szobor-formában való kiábrázolás-ellenesség, amely itt is megjelenik. Apró részletességgel vázolja a szerző az isten-készítés különböző stádiumait, úgy hogy nem nehéz elképzelni magunk előtt a kifaragott, arannyal felékesített és bíborba felöltöztetett istent: arannyal, ezüsttel szépíti – mondja (4. v.). De a „szép” itt az Istentől idegen kategória, amelyben ott rejlik a szubjektivizmus. Az isten, aki olyan lesz, amilyennek én akarom! Ahogy nekem tetszik. Ahogy én látom szépnek.
A bálvány készítésnek ez a formája, amely akkor megbabonázta Izraelt valószínűleg ma már nem kísért minket. De mindezek mögött számunkra is állandó kihívás a nekünk szép, tetszetős isten kialakítása. Igen, a hitnek olykor szüksége van a látható jelekre is. Érdekes módon maga Jer 10 sem mond le a vizualitásról, amikor a JHVH-hitet mutatja be. A hit számára látható formában is hozzáférhető fogódzó itt is megvan. De teljesen másképpen: itt JHVH létének közvetett bizonyítékai jelennek meg. Izrael Istene nem látható közvetlen módon, de közvetetten jelét adja önmagának: 12-13. versek a teremtés elemeiben, a látható világban nem magát Istent, hanem az ő jelenlétének látható jeleit fedezik fel.

(2) A pogány istenek leírásánál az emberi cselekvést jelző igék dominálnak. Figyeljük csak meg a felsorolt igék sokaságát: az istenszobrot az ember vágja ki, szépíti, erősíti a talapzathoz, hordozza, öltözteti. Izrael Istenének leírásánál egyedül ő minden cselekvést jelző ige alanya: alkot, megalapoz, kifeszít, hangot hallat, felhoz, előhoz. A tettek döntik el, hogy kicsoda az igazi Isten (vö. 1 Kir 18: amely Isten tűz által felel, az az igazi Isten…). Vagyis Izrael hitétől idegen az a magatartás, amikor az istenség az emberi cselekedet révén valósíthatja meg magát. Az egyház- és dogmatörténet sok olyan példát hoz, ahol az ember cselekedete helyettesíti vagy részét képezi az isteni valamilyen megnyilvánulásának.
Érdekes módon Isten látható cselekedeteinek a leírásánál meglehetősen általánosan fogalmaz: teremtésről, gondviselésről beszél, de nincs szó konkrét szabadulásról. Valószínűleg azért, mert amikor ez a hitvallás születik, még nincs ilyen konkrét látható, személyes jelenlét (még fogságban, elnyomás alatt van). De épp ez a fontos! Ott, ahol nincs ilyen konkrétum, ez a hit abba tud kapaszkodni, amit ismer. Lehet látni a teremtést, az atyák szabadulását, s ez elvezethet addig, ahol majd a személyes szabadulástörténet is láthatóvá válik.

(3) Az idegen istenek megalkotásában a bölcsességnek, a szakértelemnek különös szerepet szán. Mintha azt mondaná: az idegen istenek megalkotásának veszélye nem az ügyetlen, ostoba embereket veszélyezteti. A leírásban többször is találkozunk ezekkel a kifejezésekkel: ácsmester munkája (3. v.), ötvös mester munkája (9. v.), bölcsek munkái mindnyájan (9. v.). Az idegen isten a legkiválóbb emberi bölcsesség terméke. Ez a legtöbb, amit az ember magából adhat, és a legjobb anyag, amelyet a teremtett világból adhat (tarsisi ezüst és úfázi arany). De az emberi maximum is megszégyenítően kevés, sőt jelentéktelen ahhoz képest, amit Izrael Istene tud.

Végül van a jeremiási próféciában még egy érdekes jelenség. Meglepő módon a 11. vers az eredeti szövegben nem héberül hangzik el (ez az Ószövetség nyelve), hanem ebben az egy versben feltűnően arámra vált át. Jeremiás korában az arám nyelv egyfajta világnyelv volt az ókori Közel-Keleten. Vannak, akik ezt a verset egy olyan kései hozzátoldásnak tekintik, amely egy olyan korból származik, amikor már a zsidó szerzők is arámul beszéltek. Valószínűbb viszont az, hogy az arám nyelvi váltásnak itt retorikai szerepe és teológiai üzenete van. A 11. vers ugyanis idegenekhez szól. Mondjátok ezt nekik, szól a felhívás Izraelnek, a prófécia címzettjének.

De kik azok a „nekik”? A szöveg jelenlegi formájában, a megelőző vers alapján az idegen népekre kell gondolnunk. Nekik, azaz az idegen népeknek, számukra érthető nyelven kell elmondani azt, ami rájuk tartozik. Istennek van üzenete, figyelmeztetése a népek számára is. Számukra is érthető nyelven mondja el az üzenetet. Ám ha a prófécia fent említett ősibb formáját tartjuk szem előtt, akkor a „nekik” nem a népekre, hanem az istenekre vonatkozik (5b vers után olvasandó, vö. LXX). Az arám nyelv így is azt jelenti, hogy az idegen istenhez szól, aki nem tud héberül. Már csak ezért sem érdemes amúgy foglalkozni vele, mert a másik isten nem érti azt a nyelvet, amelyet te beszélsz. De mondd el nekik ezt: „Az istenek, akik az eget és földet nem alkották, el fognak veszni a földről és az ég alól.” (Van itt egy szójáték az ʿbd, „alkot” és ʾbd, „elvész” igéknél.) Az isteneknek kijáró himnikus és dicsőítő formula helyett ez egy olyan varázsige, amely hatástalanítja és megcsúfolja őket, a saját nyelvükön. Az istenek el fognak veszni az ég alól. Mert az ég alatt, az anyagi világban nincs mit keresni isteneknek, az ég alatt nincs miért istent keresni. Nincs miben megtalálni Istent. Legyen az a legdrágább úfázi arany, vagy társisi ezüst. A legdrágább import termék, amire minden spórolt pénzem odaadom.

Csodálatosan zárul az ige. Nem ilyen a Jákob öröksége! A héberben az örökség (chélek) az, ami nem eladható és nem megvehető. Ez csak úgy lehet valakié, ha kapja. És pontosan ezért felbecsülhetetlen. Ezt az örökséget, ezt a hitet, amelyet kaptál ismerd meg és becsüld meg.