Lehet-e köze a XX. század második felében a Sorbonne morálfilozófusának a reformáció egyik szellemi atyjához, Kálvinhoz? Földrajzilag mindenképpen, hisz volt úgy, hogy ugyanazokat az utcákat rótták, és az sem mellékes, hogy egy nyelvet beszéltek – mindezt persze négyszáz esztendő távlatában. Honnan az a furcsa érzés, hogy az egzisztencián töprengő nem egzisztencialista, a baloldali nem marxista, a makacs realizmust képviselő platonista, a keresztény patrisztikán és misztikán tájékozódó zsidó filozófus időnként olyannyira kálvinistának tűnik emberszemléletében, anélkül, hogy tételesen hivatkozna a genfi reformátorra? Nyilván, a szövegeiből. Tanulmányunk éppen ezeket vizsgálja abban a reményben, hogy a két szemlélet hasonlóságának és különbözőségének a dialektikájából ismét megtudunk valamit – önmagunkról.