A 90-es évek elején, amikor kétszer ennyien voltunk a Teológián diákok, mint ahányan most vagytok, és 4-5-en laktunk egy szobában, de volt olyan szoba, hogy 12-en is, akkor a gólyabálunkon azt a közismert éneket énekeltük egy kicsit a helyzetre alkalmazva, hogy adj helyet magad mellett. Zebedeus két fia, Jakab és János, ha nem is énekelve, de burkolva ugyanezt kéri Jézustól. Adj helyet magad mellett. Adj helyet magad mellett a te dicsőségedben.

Három év alatt, míg Jézussal voltak, tanítványaiként követték, eljutottak nemcsak Galileából Jeruzsálembe, de egy belső úton is haladtak. Ki vagyok én uram, hogy elhívsz a te követésedre, kezdetben még ez volt a kérdés és 3 év tanítványság után már eljutottak oda, hogy azt gondolhatták magukról, azért mi vagyunk valakik, annyi mindent átéltünk veled az úton, kérhetünk most már magunknak is valamit. Mert ez jár nekünk, mert megérdemeljük.

Nem nincstelen halászok voltak, hiszen azt olvashatjuk az elhívástörténetüknél, hogy Jézus hívó szavára otthagyták apjukat a hálókkal és a napszámosokkal. Biztos megélhetést hagytak ott a bizonytalanért. Írásmagyarázók tudni vélik, hogy Salomé, az édesanyjuk Máriának testvére volt, és mint ilyen, akkor ők unokatestvéri kapcsolatban álltak Jézussal.

Ha most valamilyen bibliai Aracis bizottság elemezné, hogy mennyire volt sikeres Jézus tanítói munkája, vagy csak egyszerűen a mesteri önértékelési lapokba tekinthetnénk bele, akkor elmondhatnánk azt, hogy mindenféle látványos csodatétel ellenére, Jézus tanítói munkája, pedagógusi pályája, rövid távon nem volt egy sikertörténet. Kiválasztott, elhívott 12 embert, akikkel 3 éven keresztül együtt volt, sokféle közös élményük volt, felemelő és lehangoló, kudarcok és sikerek, csodákat éltek át és mégis ez a kis beszélgetés a Zebedeus fiakkal, Jakabbal és Jánossal, arról tanúskodik, hogy a tanítványai nem értik őt. Azt hiszik, hogy értik, miről beszél a Mester, de közben nem. A legelső nagyobb nehézségre szétrebbent a tanítványi sereg, amikor egzisztenciális kérdéssé vált az, hogy a hitüket megvallják vagy sem, akkor gyáván eloldalogtak.

Nem ismeretlen helyzet ez számunkra, amikor azt hisszük, hogy értjük egymást, hiszen egy nyelvet beszélünk, és közben kiderül, hogy mégsem. Ugyanazon fogalmak alatt mást és mást értünk. És a nehézségektől való megfutamodás sem ismeretlen számunkra.

Alapigénk tulajdonképpen egy munkaszerződés megkötése előtti tárgyalás. Előbb a tanítványok mondják el, hogy mit szeretnének, milyen jutalmat remélnek, aztán Jézus mondja el, hogy ő mit szeretne a tanítványoktól, milyen lelkületet vár tőlük. Nagyon sok lelkészkollega kiégése, elfáradása mögött ez is ott lehet, hogy ez a beszélgetés elmarad és irreális elvárásaink vannak a szolgálattal kapcsolatosan, illetve azzal biztatjuk magunkat, hogy majd odaát kapjuk meg méltó jutalmunkat a szolgálatunkért, de közben nagyon is hiányzik már most a visszajelzés, az értékelése a szolgálatunknak.

Ha úgy tekintünk magunkra, mint mai tanítványokra, akkor ez a kérdés, a Zebedeus fiak kérdése a mi kérdésünk is. Hol a helyünk Jézus mellett? Tudjuk, érezzük, hogy itt nem az ülésrendről van szó, hanem sokkal többről. Az Úr jobbján és balján való ülés a hatalmat és az uralkodást jelentette. Jakab és János kérésének és kérdésének mélyén ez a vágy húzódik. Lesz-e, van-e nekünk olyan hatalmunk, mint amilyen neked van?

Az éves igehirdetési sorozatunk az elhívás a szolgálatra alaptételtől indult el és tart a kihívás a szolgálatban téma felé. Úgy gondolom, hogy a hatalom és a rang kérdése ma a református egyházban egy nagyon jelentős kihívás, próbatétel a szolgálatban, amiben rendszerint elbukik a hatalmon levő.
Jézus a válaszában erre a veszélyre figyelmeztet és óv ettől a kísértéstől és megmutatja, hogy mi a helyes tanítványi magatartás.

Amikor a legelső Tanári Kari gyűlésen részt vettem, akkor illedelmesen megkérdeztem, hogy hova ülhetek, van-e mindenkinek megszokott helye. Az egyik tanár felvilágosított, hogy az anszienitás rendje szerint, nekem az asztal végén van a helyem. A hivatalban eltöltött régiségi idő szerint majd rendre mindenki az asztal közepe fele húzódhat.

Ha e logika mentén haladnánk, akkor ez a két hely Simon Pétert és Andrást illette volna meg, hiszen őket Jézus korábban elhívta tanítványként.

De nem hiszem, hogy emiatt utasította volna el a kérésüket Jézus. Sokkal inkább azért, mert ügyeskedni próbáltak. Talán a rokoni kapcsolatra hivatkozva remélték ezt a jézusközeli helyet. Máté evangéliumában, a párhuzamos helyen, a Zebedeus fiak aggódó édesanyja áll elő a kéréssel, beszélhetünk a felelősség áttolásáról az édesanyára, itt a Márk evangéliumában maguk, Jakab és János kérik, próbálják rávenni Jézust erre az ígéretre, biztosítson számukra egy-egy helyet maga mellett.
Azért ne írjuk le teljesen Jakabot és Jánost, hiszen, akkor szólalnak meg, miután Jézus harmadjára is beszél arról, hogy az ő szenvedésének az ideje elközelített. Talán az élté próbálták elvenni egy feszült helyzetnek, és egy ilyen, talán néma csendben szólalnak meg és beszélnek arról, hogy Jézus, amikor mennyei dicsőségében lesz, akkor biztosítsa számukra ezt a kiváltságos helyet. Jobb és balkezed felől, a közvetlen közeledben, ahol első kézből értesülünk a hírekről, döntésekről, ahol leshetjük minden mozdulatodat és hűséges szolgáidként állhatunk rendelkezésedre. A tudás az hatalom, a bennfentes tudás, a kulisszatitkok tudása az abszolút hatalom. A hatalom birtokában viszont az ember elfelejt a dolgok mélyére látni. Amikor elhiszi magáról a hatalmon levő, hogy ő húzogatja a szálakat, akkor rendszerint belegabalyodik a szálak húzogatásába. Milyen szánalmasak a tanítványok, ahogy talán büszkeséggel kijelentik, hogy ha kell, isznak abból a pohárból, amiből Jézus és megkeresztelkednek úgy, ahogyan Jézus. Hiszen ők mindenhez értenek. Mindenhez is.

Jakabnak és Jánosnak ebben a Jézushoz való odafordulásában, kérésében fellelhető az a közel-keleti, de mai világban inkább balkáni mentalitásnak nevezhető ügyeskedés, amivel emberek megpróbálnak dolgokat elintézni, intézkedni. Próbáljuk ezt pozitívan úgy megfogalmazni, hogy talpraesettség, de azért mégiscsak sumákolás marad. Meggyőződésem, hogy az egyházban, a tanítványi seregben ennek nincs helye, lehet, hogy azt mondják egyesek rövid távon ez az eredményes, hiszen egy ilyen világban élünk, de hosszú távon az egyház hitelét veszti.

Ha egy kicsit eltávolodunk a tanítványi seregtől, akkor azt hallhatjuk, hogy ezt a kérdést és ezt a kérést mások is elmondják. Hol a helyem az egyházban, hol a helyem Jézus közelében? Van-e helyem az egyházban? Teszi fel ezt a kérdést ma sok-sok fiatal. És az, ahogy ma az egyház a hatalom, a rang, a pénz kérdéséhez viszonyul és ezek kísértésében elbukik, az sok embert elriaszt. Persze, könnyebb azt mondani, hogy ők amúgyis az egyház ellenségei és csak alibit keresnek, miért fordítsanak hátat Istennek, egyháznak.

Valaki, aki egy bizonyos asztalnál nem az asztal végén, hanem az asztal közepén ül, azt mondta, hogy ma a világban nem is a pénzhiány a probléma, hanem az emberhiány. A humánerőforrás.

Ez érvényes lehet az egyházi életünkre is, de talán még nagyobb probléma az, hogy van, amit Isten nélkül próbálunk megvalósítani. A hatalmunkat, a befolyásunkat latba téve próbálunk megoldani helyzeteket és elfeledkezünk az isteni erőforrásról. Csak egy konkrét példát említek, amikor egy gyülekezet lelkészt választ, akkor sokkal inkább bíznak a lelkészek, a gyülekezeti tagok a lobbyzásban, esetleg a másik jelölt besározásában, mintsem az imádkozás erejében, hogy az Úristen rendelje ki a legmegfelelőbb embert.

Milyen sokatmondó, hogy azon kesergünk, hogy a lelkészeknek nincs már meg az a tekintélye, ami volt néhány évtizeddel ezelőtt egy-egy faluközösségben vagy akár városon is. Vagy, hogy az egyháznak sincs már meg az a mozgósító ereje, mint volt korábban, ugye a családról szóló népszavazást is elbukta. És több hatalom és nagyobb tekintély után vágyakozunk.

És Jézus azt mondja, erre nincs szükség. Szolgáló egyházra és szolgáló tanítványokra van szükség. Nem szolgáltató, fizetés ellenében különböző egyházi szertartásokat szolgáltató egyházra, hanem szolgáló egyházra. Nem uralkodó, a politikát hátulról irányító, szürke eminenciásra, hanem szolgáló egyházra.
A katonaságban van egy mondás, így hallottam bátyjáimtól, hogy a functia doboara rangul. A feladat, a megbízatás az felülírja a rangot, a helyet, amit éppen betöltök. Mi mindannyian egy seregnek a tagjai vagyunk, annak, amelyet hitünk és hitvallásunk szerint Isten Szentlelke által gyűjt, mint igaz hitben megegyező sereget. Aki ebben a seregben szolgál, magára vette a mundért, az magas rangban van. De aki szolgál, az van a legmagasabb rangban.

Hol a helyem Krisztus mellett? Ül az Atya Isten jobbján, mondjuk az apostoli hitvallásban. Vagyis ennél a képnél maradva, Jézus baloldala foglalt, hiszen, ott Isten van. Akkor, amikor Jakab és János erre a helyre, vágyakozik, akkor Isten helyére képzeli magát. Isten helyére pályáznak a tanítványok, a mennydörgés fiai. Tüzet kérnek a samáriai falura, ahol nem adtak nekik éjszakára szállást (Lk 9,54), eltiltanak valakit a szolgálattól, mert az nem az ő csoportjukhoz tartozik (Mk 9,38). Mindkét eset beszédes arra nézve, hogy Jézus nevében mire vagyunk képesek mi is, az ő tanítványai, amikor valamit erőből és hatalomból próbálunk megoldani, Isten helyébe képzelve magunkat.

Leonardo Da Vinci meghallotta a Zebedeus fiak kérését. Hiszen az utolsó vacsora c. freskójában odafestette Jézus mellé Jánost és Jakabot. Jakabot egy hellyel arrébb, hiszen Tamás van Jézus balján. Persze eleve nehezen elképzelhető, hogy egy olyan asztal mellett ültek volna, meg egy hosszú asztalnak csak az egyik felére ültek volna, de nagyon beszédes Da Vinci freskójával kapcsolatosan az a tény, hogy amikor festette, 4 éven keresztül, akkor egy festőtársára megharagudott és Júdás arcát a haragosáról mintázta meg, de utána nem tudta megfesteni Jézus arcképét, mindaddig, amíg át nem festette a Júdás arcképét. Amíg nem tudott megbocsátani haragosának, nem tudta kiábrázolni, tükrözni Jézus képét sem.

A Jézus melletti szolgálatban, ha ügyeskedéssel próbálunk jobb helyet szerezni magunknak, ha vetélytársakként tekintünk a szolgatársakra, akiken keresztül törtetéssel, könyökléssel kerekedhetünk feljebb, egy jobb pozícióba, Jézushoz közelebb, akkor a rangkérdés egy olyan kísértése életünknek, szolgálatunknak, amibe rendszerint belebukunk.

Itt ezen a földön központi kérdésünk: ki a nagyobb, a több. De a feltámadás után következő új életben nem kérdés többé, hogy ki ül Jézus mellett közvetlenül. A Krisztus jobb és bal keze felöl való ülés a hatalomnak és uralkodásnak a kifejezése. Ha az emberi életünknek a nagyságát és méltóságát azzal mérjük, hogy milyen rangot vívtunk ki az emberek között, milyen magas állásba kerültünk, hány alattvalónak parancsolhatunk, teljesen elhibázott a szemléletünk és az életünk. Aki közületek első, vagy nagy akar lenni, legyen a szolgálatban az első.
Mit jelent ez a szolgálat a mindennapi életben? Nem a megalázkodást, a kiszolgáltatottságot, azt, hogy bárki rongynak nézhet és belém törülheti lábát, hanem azt, hogy elképzelhetetlen magas rangban, méltóságban szolgálom az Urat és a rám bízott embereket. Az egyházban is ismerünk olyan embereket, akiknek felfelé mézes, lefelé mérges az életfilozófiája. Lehet rövid távon sikeres egy ilyen karrier, de semmiképp sem áldásos.

Gyermekkori élményem, hogy Székelyudvarhelyen Nagyapámmal elindulunk a parókiáról a borbélyhoz. Nem volt sok haja, mert fiatalon elhullott, de volt abban valami rituálé, hogy hetente elment a borbélyhoz és ha jól emlékszem, akkor megborotválta a borbély. Kalapot tett és én is vele tartottam. Az úton mindenkit megsüvegelt, megemelte a kalapját és volt, akinek így köszönt, hogy alászolgálja, vagyis alázatos szolgája. De a köszönésen túl kezet fogott, nevén szólította az embert és szóba elegyedett velük, így a 200 méterre levő borbélyhoz egy félóráig tartott az út és vissza ugyanúgy. Meghatározó élmény maradt számomra, hogy mint egy méltóságos úr ment végig az utcán, de hihetetlen közvetlenséggel szólított meg embereket és pásztorolta őket. Az én fejemben ebben a történetben vált világossá az, hogy a miniszter az szolgát jelent. Isten igéjének szolgáiként úrként kell szolgálnunk Istennek és szolgálatára állni az embereknek. Halála előtt ezt hagyta ránk örökségként, szeretni és szolgálni kell ezt a népet.

Adj helyet magad mellett. Kérték egykor a Zebedeus fiak és reméljük mi is, hogy ez lesz egyik jutalmunk a szolgálatunkért. És hiszem azt, ismerve az Úristen humorát, hogy majd egykor a mennyei dicsőségben az Úr Jézus majd így fog az asztal végéről maga mellé hívni: Ülj ide mellém. Valamit mondok. Ámen