A Fil 2,12–13 magyarázata két sajátos értelmezési problémával szembesít: milyen értelemben beszél Pál az üdvösség véghezviteléről a keresztyén ember lehetőségeként, amikor ő azt rend szerint Isten kizárólagos kegyelmi tettének tekinti, és hogyan viszonyítható egymáshoz az isteni és emberi munkavégzés a végső üdvösségre nézve úgy, hogy a kettő el ne nyomja egymást, az emberi cselekvés pedig ne váljon az isteni üdvmunka feltételévé. A szakasz kontextusbeli helye alapján felismerhető, hogy a Krisztus-himnusz és az intelmi egység között szoros összefüggés van. Ezt az összefüggést a tartalmi elemek hasonlóság és különbsége jellemzi, mely megfelelő kulcsot kínál a felvetett problémák megvilágításához. Egyfelől Krisztus alázata és engedelmessége példaként világít rá a keresztyén engedelmesség és Isten iránti hódolat lényegére. Másfelől Istennek a Krisztus engedelmességére adott válaszában feltárul az isteni cselekvés lényeg: Krisztus kereszthalálával megpecsételt töretlen engedelmessége felmagasztaltatása felől az üdvösség döntő tettekének bizonyult. Pál az üdvösségszerzés himnuszbeli alapmintáját követve tekint a keresztyén üdvösség kiteljesedésére. Emberi, evilági kategóriák szerint az Isten iránti engedelmességnek önmagában nincs üdvszerző jellege. De ha ezt az engedelmességet Isten minden emberi tettet meghatározó cselekvéseként értjük meg, az emberi cselekvés felértékelődik az isteni tett erejénél fogva, és a fennálló emberi gyengeség és gyarlóság ellenéri is eléri célját. Mindez viszont csak Isten tette felől látható, úgy ahogy a kereszt jelentősége is csak a húsvét és a megdicsőülés fényében nyeri el tulajdonképpeni értelmét. Az újszövetségi keresztyén bizonyságtételnek ez a központi gondolata.