„Ha azt látnám az egyházban, amit a szószékről néha hallok, akkor nemcsak néhanapján mennék el a templomba.” Kritikusan fogalmazott ez az ünnepi keresztyén, de szükség van az ilyen felrázásokra, amíg még nem túl késő. Valóban, ha a szószék és az élet, az ünnepnapok és a hétköznapok közt szakadék tátong, egyre inkább eltávolodnak egymástól, akkor „minden hiábavaló.” (Préd 1, 2) „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, meghalt önmagában.” (Jak 2, 17) Ezen a hiábavalóságon, haldokláson változtatni, csak radikálisan lehet. Vissza tehát a gyökerekhez!

„A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10, 17) „Az Ige testté lett, és lakozék közöttünk, láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” (Jn 1, 14) Ebben egy régi prófécia teljesedett be: „És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt.” (És 40, 5) A betlehemi éjszakában, az Úr dicsőségével érkező angyal így szólt a pásztorokhoz: „Íme, hirdetek néktek nagy örömet!” (Lk 2, 10) Azaz, vegyétek észre, lássátok meg, nézzétek! A pásztorok hamarosan elindultak „meglátni a dolgot, amelyet az Úr megjelentett” (Lk 2, 15) nekik. És meglátták. Visszatérőben Istent dicsőítették azokért, amiket „hallottak és láttak.”

Az első karácsony így kapcsolta egybe a hallást és látást. Az első tanúk (a pásztorok) hallottak és láttak. Ezt az tette lehetővé, hogy az Ige hallhatóvá és láthatóvá lett. Aztán egy pár évtizeddel később János arról vall, hogy látták a testté lett Ige dicsőségét (Jn 1, 14). A hallás és látás náluk (tanítványok) még együvé tartozott. Azt hirdették tovább, „amit hallottak és láttak.” (1 Jn 1, 3) Nekik volt bőven mit hallani és látni. Ezt el is mondták másoknak. És, ha „Názáretből származhat-e valami jó” -szerű (Jn 1, 47) kételkedő kérdésekkel találták magukat szembe, akkor volt mit mondaniuk. Egyszerűen csak ennyit: „Jer, és lásd meg!” (Jn 1, 47). És ment Nátánael Jézushoz, és hittel mondta: „Te vagy az Isten Fia.” (Jn 1, 50) Jézus válaszában a hit-látás fontossága egyértelmű volt: „Nagyobbakat látsz majd ezeknél.” (Jn 1, 51) És látott, láttak. Nagy, és nagyobb dolgokat. Látták „az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 14) Nemcsak láttak, hanem tovább mondták, hallhatóvá tették, amit láttak, mert másként nem tehettek. Péter és János nagy bátorsággal mondta tovább. Ma is hallható, hogy „nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.”(ApCsel 4, 20) Nem feledték el, amit Jézustól hallottak: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 16)

Hallani és látni! Látni és hallani! Nem a sorrendkérdés a fontos, hanem az, hogy ami összetartozik, azt ne válasszuk szét egymástól! Sajnos, nagyon gyakran ezt tettük, és ezt tesszük. Hallhatóvá tesszük a karácsonyi örömhírt. Templomokban, családokban, utcákon és minden más elképzelhető helyen, nyelven és formában hangozzuk és visszhangozzuk a „mennyei halleluját. Szertezengi e drága szavát: (...) Krisztus megszületett, (...) Krisztus megszabadít.” (Csendes éj, 437. ének) Nagyon sokan hallják és mondják, éneklik tovább. Templomokban, kis és nagy családi házakban két évezrede ez a jó hír válik hallhatóvá. Újabban nagy bevásárló-központokban, rádiókban stb. egész decemberben karácsonyi dalok szórakoztatják az ünnepre készülő tömegeket. A látvány is sziporkázó, beleszédül az ember. És mégis, olyan ellentmondásosnak tűnik mindez. Maga az élet mást mutat. Olyan cifra nyomorúság az egész! Amit hallunk és látunk (magunkban, magunk körül, a médiában stb.) annyira lehangoló.

„Ámde (mondhatjuk Pál apostollal, 1 Kor 15, 20) Isten világosságot gyújtott szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2 Kor 4,6) Bárcsak ez a világosság felgyúlna sok-sok szívben! Ha igen, akkor az láthatóvá is lesz. Adjunk esélyt magunknak és egymásnak arra, hogy hallhatóvá és láthatóvá legyen a testté lett ige! Szóljon „a szívnek a teljességéből a száj” (Mt 12, 33/b), és innen „induljon ki minden élet”! (Péld 4, 23/b) „Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömötök teljes legyen!” (1Jn 1, 4)