A Székelyudvarhelyi Refiben járt a Teológiai Intézetet népszerűsítő csapat

Jézus egy alkalommal azt mondta, hogy „az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába”(Lk 10,2). És most megfogtunk egy-egy sarlót, megmutattunk egy-egy kévét és beszéltünk arról, hogy az aratásra készülés helye jó.


Este hét óra van. Nagyon fáradt vagyok, ami érthető. Ma hajnali háromkor keltünk, mert négykor indulni kellett, hogy időben odaérjünk a Refibe. Már nagyon vártam, hogy hazaérjek és aludjak egy nagyot.

Van úgy, hogy az ember éppen akkor nem tud elaludni, amikor a legfáradtabbnak érzi magát. Mint én, most. Valahogy ilyenkor az apró részletek is górcső alá kerülnek, az emlékek is jobban felelevenednek. Pál Orsolya és Jónás Norbert évfolyamtársaimmal sokat beszélgettünk arról, hogy milyen érzésekkel térünk vissza Székelyudvarhelyre. Milyen érzésekkel megyünk az egyik alma materből a másikba.

Olyan hosszú volt. És most nem tudom eldönteni, hogy pontosan mire gondolok. A mai nap elmúlt 15 órájára, a zsúfoltság miatti több mint három és fél órás útra, vagy az elmúlt több mint nyolc évre.

Nyolc éve léptük át a Székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium kapuját. Négy éve a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetét. Egyik fészekből a másikba.

Szoktam figyelni, hogy az otthoni templom tetején levő gólyafészek fölött évről évre egyre több gólya köröz. Bár a biológus ismerőseim megcáfolták, én mégis úgy gondolom, hogy az előző években ott felnevelkedett gólyafiak repülnek vissza a régi fészekbe. S kitudja, hogy miről mesélnének kisebb társaiknak, ha tudnának beszélni. De a gólyák nem tudnak.

Mi viszont tudunk. Ma is tudtunk beszélni arról, hogy milyen volt, amikor azokban a padokban ültünk, ahol most a Refis diákok. Hogy mennyi emlék mosolygott vissza ránk, amikor megkerestük magunkat a folyosó öreg falára függesztett tablóképen. Hogy milyen érzés volt a tanárainkkal kezet szorítva kicsit azt érezni, hogy mi mindig oda fogunk tartozni. Milyen volt kirepülni a fészekből és Kolozsvárra jönni. Milyen érzés megtapasztalni és élni, hogy a szolgálat, amire készülünk egy közösségi szolgálat. Istennel és egymással. Hogy mennyire éreztük az elmúlt években, amit a Refiben négy éven keresztül olyan sokszor hallottunk, olvastunk a Bethlen Dávid gróf által adományozott pecsétnyomón: Per spinas ad rosas (Töviseken át rózsákig). A legtöbbet mégis arról tudtunk mesélni, Aki képessé tett bennünket minderre.

Arról, aki elhívott és alkalmassá tett, arról aki egyik lépéstől a másikig, egyik otthontól a másikig, egyik feladattól a másik szolgálatig vezet. Hangsúlyozom, hogy vezet.

Kató Szabolcs tanár úr bemutatóját hallgatva is az volt hangsúlyos, hogy lelkipásztorként sok történeten, helyzeten, nehézségen, áldáson, örömön, bölcsőn, koporsón és igazából az egész életen vezeti át szolgáit az Úr.

Bíró Beatrix gitárja valahogy mindig különleges hangulatot teremt. Amikor hallgatom mindig átjár valami megmagyarázhatatlan érzés. Mindig kihallom belőle a biztatást, hogy ne félj, mert megváltottalak, s mindig megvallom azt is, hogy erőt adsz minden helyzetben. Jó volt ezt együtt énekelni Székelyudvarhelyen is.

Jézus egy alkalommal azt mondta, hogy „az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába”(Lk 10,2). Szüntelen kérjük őt. És most megfogtunk egy-egy sarlót, megmutattunk egy-egy kévét és beszéltünk arról, hogy az aratásra készülés helye jó. Az aratás urát szolgálni felemelő. Mindezt hálával és az érzéssel a szívünkbe: otthonról haza vezetett bennünket az Úr.

Telegdi István
ifjúsági elnök