Csiha Emese terem
Az gyülekezeti közösséget foglalkoztató éppen időszerű kérdések mindig meghatározzák a keresztény gyülekezetek istentiszteleteit. A közösséget ért csapás idején a körülmények szülte sajátos istentiszteleti gyakorlat alakult ki és élt évszázadokon át Európa szerte, az úgynevezett bűnbánati és könyörgő napokon tartott istentiszteletek.
A református liturgia elnevezésében nem szent, mint például az ortodox vagy a katolikus (szent liturgia, szent mise), de mindenképpen a Szenttel, a Szentségessel való találkozás alkalma. A világjárványig talán fel sem tűnt, hogy mennyi fontos részlete van a Szent elé járulásnak, a különféle istentiszteleti formák pontos megszervezésének és a résztvevők hatékony tájékoztatásának.
A 17–18. századi események vízválasztónak bizonyultak az erdélyi magyarság és azon belül az erdélyi reformátusság számára. A vizsgált időszakban (17–18. század) több olyan esemény is volt, amely jelentős mértékben változtatta meg Erdély demográfiai mutatóit. Az előadásban kitérünk ezeknek az eseményeknek a rövid ismertetésére, illetve rámutatunk azokra a kiváltó okokra, amelyek révén megváltozott Erdély etnikai összetétele.
Mattia Ferraresi olasz újságíró, New York Times, 2020. március 10.: „A szenteltvíz nem kézfertőtlenítő, az imádság nem vakcina... A vallás azonban lelki gyógyulást és reménységet ad a hívőknak, eloszlatja a csüggedést, lélektani és érzelmi támaszt nyújt, ami az egészség egyik fontos tényezője. Ellenszert jelent továbbá a magánnyal szemben is, amely számos orvosszakértő szerint korunk egyik legaggasztóbb közegészségügyi problémája. A hívők szemében valójában minden a vallásból nyer végső értelmet.
A Kálvin által ajánlott négy egyházi tisztség (lelkész, doktor, presbiter, diakónus) sorsa Erdélyben és Magyarországon egészen érdekesen alakult a reformációt követő néhány évszázadban. Az első (a lelkész) megmaradt annak, aminek ő is gondolta, a második (a doktor) hosszú ideig a lelkészi tisztség alárendeltje lett, a tanító személyében, a harmadik (a presbiter) kezdetben inkább hasonlít a szász konzisztóriumi tagságra, semmit a klasszikus, kálvini értelemben vett egyházi vezetőre, a negyedik (a diakónus) úgy tűnik meg sem jelent az egyházban.
Pages
