Az előadás három részre tagolódik. (1) A román reformátusság. Elsősorban a román lakosság között végzett református misszió történeti folyamatát és eredményeit vizsgálná a 16. századtól a 18. század 60-as éveiig. Itt szó lesz a fejedelemség virágkorában zajló misszióról, a 17. század második felében született iratokról, illetve a 18. században védekező helyzetbe szoruló református egyház román híveinek gondozásáról. (2) Hatás az ortodoxiára. Az erdélyi román ortodox egyházat ért protestáns teológiai és egyházszervezeti hatásokról, az ún. "reformált ortodox egyházról" szólna.
Bethlen terem
„Mi köze van Athénnak Jeruzsálemhez, vagy mi dolga van az Egyháznak az Akadémiával? Vezet-e út Platón akadémiájától Krisztus egyháza felé?” – tette fel a kérdést Tertullianus az i.sz. II-III. Század fordulója körül. A kérdés, ha nem is ennyire élesen, de számos óegyházi szerzőt foglalkoztatott, és abban a kontextusban, amelyben létrejött, majd elindult göröngyös, de győzelemre vezető útján Krisztus egyháza, határozottan állást kellett foglalni a hellén-római kultúrához való viszonyulással kapcsolatban.
A keresztyén emberkép gyakorta összefonódik a homo viator (vallás)filozófiai eszmével. A földön eltöltött életre, arra a néhány évtizedre úgy tekintünk, mint egy utazásra, vándorlásra. Ebből a megállapításból több kérdés is kisarjadt már az évek során: honnan indultunk egykor és hova érkezünk majd? Ha átutazók vagyunk, akkor ennek megfelelően, hogyan kell nekünk a világhoz viszonyulnunk? És hogyan azokhoz, akik velünk együtt egy időben és egy térben vándorolnak? Péter első levelének címzettjeit jövevényeknek és idegeneknek nevezi a szentíró.
„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.… Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” (Jn 17,15–16) – kérte Jézus főpapi imájában; és „…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes (Róm 12,1) – intett és buzdított Pál apostol. Tehát nincs számunkra más mód, mint Isten oltalmába menekülni, eltávolodni; és óvatosan kell tartózkodnunk, elzárkóznunk a „világi dolgoktól”?
A Nagy Konstantin császár alatt végbement változások folytán az üldözött Egyház komoly társadalmi és politikai tényezővé vált a Római Birodalomban. Pozícióját tovább erősítette Nagy Theodosius, aki a keresztyénséget államvallássá tette. A világi hatalom és Isten országa egybefonódott a földi életszférában: az állam hatalmat kínált az egyháznak, az egyház pedig – Isten országának a letéteményeseként – isteni fénnyel vette körül a császár alakját. A világ egypólusúvá vált. A helyzeten Augustinus igyekezett változtatni, kifejtve a két városról szóló tanítását.
Izráel bibliai történelme során átalakult népből vallási közösségé. A kezdeti időben, úgy tűnik, a nemzeti egységet a kultusz, az ugyanabba az Istenbe vetett hit alapozta meg. Mind a törzsi, mind a monarchikus politikai formációk kohézióját az egyazon Isten tisztelete biztosította. Ez egy bizonyos átjárhatósághoz vezetett a vallás és a mi fogalmaink szerinti nemzet képzetei között. A fogság után a tekintélyre emelkedő iratok teológiai látása lesz az az önazonosságjelző (identity marker), amely az „igazi” izraeliták meghatározásának eszköze lesz.
A bibliai szövegek következetesen különbséget tesznek az „Isten népe” (egyház) és „mások” között. Az Istenhez (egyházhoz) való tartozás identitásmeghatározó elem, kifele és befele egyaránt. A bibliai szemlélet viszont Isten népét nem egy ebben a különbözőségében elzárkózó, elszigetelt közösségként látja. Izrael népe azt a küldetést kapja, hogy a külvilággal való kapcsolatát „papi királyság”-ként élje meg (2Móz 19,6), azaz miként az ószövetségi kultuszi szolgák, mediátor legyen Isten és környezete között.
Pages
