„...az indokolt felmentés csakis a menthetőt menti fel, míg az indok nélküli bocsánat azt bocsátja meg, ami menthetetlen – ez a sajátossága. Mert éppen a menthetetlen az, ami nem megbocsáthatatlan; és ami érthetetlen, az sem megbocsáthatatlan. Amikor a bűntény se nem igazolható, se nem magyarázható, még csak nem is érthető – miközben már mindent megértettünk, amit egyáltalán megérthettünk; amikor annak szörnyűsége és elkövetőjének lesújtóan nyilvánvaló felelőssége már mindenkinek szemet szúr, és szó sem lehet enyhítő körülményről vagy bármilyen mentségről; amikor fel kell adni a helyzet helyreállásának minden reményét – nos, akkor már nincs egyéb teendő, mint a megbocsátás. Ebben a kilátástalan helyzetben ez a legmagasabbrendű megoldás és a végső kegyelem: végső soron ez az egyedüli és egyetlen dolog, amit még tehetünk. Az irracionalitás eszkatológiai határáig jutunk el ezzel. Még pontosabban: a felmenthetetlen éppen azért a megbocsátás tárgya, mivel felmenthetetlen.”
Vladimir Jankélévitch