Nem kis felelősség hárul arra a protestáns lelkészre, aki a bibliai könyvek különböző szakaszait magyarázva, a bennük foglalt tartalmakat úgy kívánja megérteni hallgatóságával, mint Istennek az emberhez intézett megszólító üzenetét. Az exegézis abban segíti őt, hogy felfogja és megértse az akkori szó akkori jelentését, a bibliai és rendszeres teológia, valamint a homiletika pedig abban, hogy a jelentés a Biblia egészének keresztyén értelmezése szerint hatékony formában jusson el a mai hallgatóhoz. E világokat átívelő és egymással összekapcsoló megértő és megértető fáradozásában az a tudomány nyújthat hatékony segítséget, mely ennek az összetett feladatnak az esélyeit és lehetőségeit kutatja, immár több mint kétezer év tapasztalatára támaszkodva – a hermeneutika.

A hermeneutika a mai legáltalánosabb felfogás szerint a megértés és értelmezés elmélete. A megértő tevékenység rendjén az ember szimbólumokat alkalmaz. Világa jelekkel teli, s ő maga egy olyan közösség tagja, mely azonos jelrendszert, közös nyelvet használ. Így nemcsak a szöveg, hanem valamennyi emberi alkotás vagy életmegnyilvánulás (képi vagy zenei jelzés, kulturális megnyilvánulások, élethelyzetek és élettörténetek, vagy akár a történelem is) értelemmel telített, s ennek az értelemnek a feltárása hermeneutikai feladat. A hermeneutika ezért az emberi élet minden területén jelen lévő szelleminek a megértése és megértetése, keletkezési helyétől és idejétől bármilyen tér- és időbeli távolságra történő közvetítése. Végső soron a hermeneutika az értelemre jutás mibenlétét, feltételeit, menetét, törvényszerűségeit kutatja és írja le (ld. Dér Katalin: Hermeneutika és vallástudomány).

Célok
Az Alkalmazott hermeneutika szaktárgy keretében a hermeneutika történetét tekintjük át, különös figyelmet szentelve azoknak a felismeréseknek, melyek el nem múló érvénnyel ma is megtermékenyíthetik az egyházban folyó írásértelmező és igehirdető tevékenységet. A tanulmányozás során, kórtól és gondolkodótól függően nemcsak a megértést segítő szabályokra és módszerekre világítunk rá, hanem mindenekelőtt azokra a korszak-meghatározó elvi (filozófiai vagy irodalomelméleti) megfontolásokra, amelyek döntő módon hozzájárultak a megértés egy-egy újabb aspektusának a megragadásához.